Ferdinandy Géza (1932--2014 december 12.)

2014. december 12-én hajnalban 82. életévében otthonában elhunyt Ferdinandy Géza, többszörös magyar bajnok, csapatvilágbajnok öttusázónk. Talán az utolsó példánya a sportpolihisztoroknak. Ferdinandy Géza másfél éve viselte a rá jellemző keménységgel és fegyelemmel betegségét. 1947-ben kezdett öttusázni, majd rá egy évre Tóth Béla irányításával a Nemzeti Lovardában lovagolt. Többszörös magyar bajnok. Az öttusa válogatott lovasedzője. 1955-ben a világbajnok öttusacsapat tagja, 1958-ban vb-bronzérmes, a hatvanas években az Újpest Dózsa válogatott kerettag párbajtőrvívója, aki magyar sportolóként egyedüliként mondhatta el magáról, hogy három sportágban (öttusa, vívás, lovaglás) is a válogatottságig jutott! Lovasedzőként és lótenyésztőként dolgozott Tökön és Pomázon.  1979-től az öttusázók lovasedzője volt. Edzőként és kiképzőként a vívásban és a lovaglásban is kipróbálta magát, a díjugratás sikeres szereplője volt, és eredményesen versenyzett. Kaszkadőrködött is, erről számos magyar és nemzetközi film tanúskodik. Vezető kaszkadőrként sok szép magyar és külföldi filmben láthatjuk karakteres alakját, e szakma legjobbjai között tartják számon. Végül az örök szerelemnél, a lovaknál horgonyzott le. Versenyzői pályafutása után hosszú évekig dolgozott az öttusa istállónál. Kezdetben a legendás Tóth Béla, aki ifjú lovas kora óta edzője, tanítómestere volt, oktatta a mesterség apró fogásaira, majd az Újpesti Dózsa, később a szöuli olimpiáig a magyar öttusa válogatott lovasedzője volt. Emberként és sportolóként a fiatal generációk példaképe. Olyan tanítványoknak adta át a szakma fortélyait, mint Mizsér Attila, Fábián László, Martinek János, a teljesség igénye nélkül. Elismert lovas szakemberként, kimagasló munkássága elismeréseként az 1955-ös öttusa világbajnok, 2014. február 22-én Gróf Széchenyi István Emlékérmet vehette át Ferdinandy Géza. E legmagasabb lovas kitüntetés a lovastársadalom érdekében hosszú távon kifejtett nemzetközi szintű lovas-teljesítményért, kimagasló oktatási-, nevelési-, tudományos-, gazdasági-, társadalmi munkásságért, a szakmai kultúra erősítéséért, a nemzetközi sportéletben, a társadalmi szervezetekben, a sport-köztestületekben kifejtett magas szintű munkásság elismeréseként adományozható.

Ferdinandy Géza és a lovaglás szeretete

A Magyar Hírlap Online 2014. március 7-én közzétett interjújából idézzük Ferdinandy Géza válaszait, ezzel is emlékezve a kiváló lovas szakemberre.

Hogyan került a lovak hátára?

Ferdinandy Géza: Szinte születésem óta bolondja vagyok a lónak. Pesten laktunk, de Tápiószelén is volt házunk, és a nyarakat ott töltöttem. Nyugalmazott huszártiszt nagybátyámnak volt egy csodálatos lova, s ha lehetett, örökkön azt nyúztam.

Aztán a háború után vízilabdáztam, de amikor a Fáy András Gimnáziumban a testnevelőtanárom, Hegedűs István a Honvédba hívott öttusázni, a lovaglás lehetősége miatt rögvest sportágat váltottam. Szerencsém volt, mert a világ legjobb lovasedzője, Tóth Béla lett a mesterem.

Mit tanult a legendás edzőtől?

Ferdinandy Géza: Mondjam azt, hogy szinte mindent? Na, például azt, hogy az edzőnek nemcsak a lóhoz, hanem a versenyzőhöz is kell értenie. És a személyes példamutatás fontosságát. Ha valaki egy feladatot nem tudott megcsinálni, akkor Béla bácsi leszállította a lóról. Felült a lóra, s megmutatta, hogyan kell azt az akadályt jól megugratni. Az öttusa-válogatott edzője volt, de tanítványai a lovasok között is rendre megállták a helyüket.

Három sportágban, lovaglásban, öttusában és vívásban is magyar bajnok lett. Melyiket szerette a legjobban?

Ferdinandy Géza: A lovaglást! Mindig is imádtam az állatokat, mert azok – az emberrel ellentétben – sohasem hazudnak. A kedvenc lovam az lett, amelyik tehetséges volt, amellyel sikereket értem el. De hát ez csak érthető!

Géza Bácsi; Utánozhatatlan figura volt. Egyedi stílusa a magabiztos nyers hang, a szakmai tudás megfellebbezhetetlen képviselete és a tanítványok tűzzel-vassal történő űzésének keveréke volt. Nem bánt kesztyűs kézzel senkivel, nagyon keményen közölte velünk, ha valami nem ment rendesen.

Személyesen rengeteget köszönhetek neki, ő adott fazont a lovaglásomnak, ő nyüstölt addig, amíg meg nem szereztem a sziklaszilárd alapokat. Két téli felkészülésem is a lovaglás jegyében telt, egyedül foglalkozott velem, mindig a többiek után egy órával kezdtük az edzést. Csak ő, meg én és egy ló. Nem telt el egy perc sem anélkül, hogy ne mondott volna valamit: így csináld, úgy csináld, dőlj hátra, adj több szárat stb. Nem kímélt, néha kifejezetten azért adott vacak lovat alám egy edzésen, hogy sokkal magasabb mércének próbáljunk megfelelni! Volt olyan edzés is, amikor az elcsigázottság és a sikertelenség a sírásba kergetett engem, folytak a könnyeim. Ezt a keménységet nem mindenki viselte jól, de számomra a lovas edzőim közül ő volt a legmeghatározóbb, az ő irányításával váltam jó lovassá. A másik emlék, amit sokan őrzünk róla, a kajálás. Főzés minden mennyiségben, az egész szakosztályt vagy a válogatottat szórakoztatta ilyenkor, mert a dumája is utánozhatatlan volt. Halászlé, pörkölt és röhögés. Ha edzésen valamelyikünk nem jól tette a dolgát, a disznótoros vacsorák utáni rémálmait látta bennünk.

Idős éveiben is sportolt, futott, tornázott. Minden reggel húzódzkodott, hasizmot erősített, egy jót izzadt erősítés közben, de mindezt már egy futás után tette. Ez volt ő, sportolt, izzadt, minden nap le akart győzni valamit.

Aztán a hétvégén elment horgászni, hogy kieresszen minden gőzt és kikapcsolódjon.

vissza