Fülöpp Melinda (1931--2007)

„Belém az Úr ló lelket rakott”  Egy kis faluban, elhagyatott tanyán él a magyarországi lovassport egyik  legjelentősebb, legérdekesebb személyisége, Fülöpp Melinda. A 74 éves asszonyt ma is állatok veszik körül.((2005)

Bajánsenye vége az útnak, a sárban elakadtunk Gyalog megyünk a földúton Fülöpp Melinda tanyájára. A tanyához közeledve egyre erősebb kutyaugatás hallatszik. A romos ház udvarában – az épületből kiszűrődő rádió hangjainak ritmusára—tucatnyi macska  szinkronban vakaródzik. Az egyik helyiségből  előjön Melinda néni, a másikból pedig egy jól megtermett mén, miközben előszeretettel harapdálja gazdája hátát.

---Fedeztető állomásokon töltötte a fél életét, mindig férfiak kezelték. Ezért is érdeklődik olyan élénken a nők iránt.—mondja mosolyogva , majd arra kér minket, hogy a közeli étteremben beszélgessünk.

--Na ezt azért még megmutatatom nektek! Ez a kép Gödöllőn, az első Fogathajtó Európa Bajnokságon készült. Ez a lovas itt a Fülöp herceg, mellette pedig én lovagolok. Én voltam ugyanis a lovas tolmácsa! Később  meghívott egy angliai látogatásra- mondja már menet közben.

--A Buckhingam Palace-ben fogadott, mindent megmutatott, amit érdemes megnézni. Nem hercegként, hanem igazi lovas-barátként viselkedett…. Lassan lépkedünk a sárban, Melinda az életérő beszél.

Pesten születtem, sajnos. Igaz a családom bajai. A bajai nagynéném sokszor mesélt a gyerekkoromról. Ebben az időben az utca még tele volt lovasokkal, fiákerekkel. Gyakran tologatott babakocsiban a város főutcáján. Amikor megláttam egy lovat, majdnem kiestem a kocsiból, annyira kívánkoztam hozzá.  Ata is úgy érzem,  hogy belém az Úr ló lelket rakott, nem emberlelket. A máik velem született tulajdonságom az étvágytalanság volt, emiatt szüleim meglehetősen sokat aggódtak. Én ügyesen összekapcsoltam a két dolgot. Az édesapám volt Budapest székesfőváros állatorvosa, illetve a Magyar Lovaregylet alelnöke is. Azzal zsaroltam meg, hogy ha nem visz ki a Nemzeti Lovardába, nem eszem meg sárgarépa-főzeléket.

Szóval én ezzel revolvereztem apámat, és a hadműveletet végül siker koronázta: egy nap magával vitt. A nemzeti Lovarda akkoriban még a Pollack Mihály téren állt. Teljesen fedett, rendkívül esztétikus épület minden makulátlanul tiszta, remek személyzettel. A régi lovardamester, aki eleganciájával inkább hasonlított egy cirkuszigazgatóra, nem örült az ötletnek: „nem tudom a lábához igazítani a kengyelt, ennek ma gyereknek amúgy tincs semmi ereje”. Igaz, ami igaz, akkor valóban még csak négyéves voltam. Aztán csak ráraktak a lóra, és némi lyukasztgatással a kengyel hosszán is sikerült segíteni. Néhány hét alatt valamennyire megtanultam az alapokat. Határtalan örömöt éreztem akkor. A következő nyáron ötéves koromban már saját lovam volt, Baján. Onnantól kezdve rendszeresen lovagoltam a nagyszüleim félig meddig fuvaros lovain. Hiába jött a világháború, Budapest ostroma, és az orosz megszállás, végig ott izzott bennem a gondolat, hogy sportolni szeretnék. Tizenhét éves koromban  végül a Traktor SE-ben kezdtem el lovagolni, érettségi után pedig a Honvédban folytattam a sportot .Fiatal, és edzőim szerint tehetséges voltam.

--Nem volt olyan ló, amelyiktől féltem volna. A rúgós, harapós „”ledobós” lovakra kifejezetten felkéredzkedtem. 1950-ben hozzájutottam szívem álmához, Ifjúsághoz.. Vele kezdődött a sportkarrierem. Szép lassan haladtunk együtt a szamárlétrán: az egy méter tízes pályáról indultunk, aztán jött sorban az egy harminc, egy negyven, egyötven…

--És egyszer csak hoppá, benne találtam magam a férfiválogatott ugrókeretben!—a  Margitszigeten, egy puissance magasugró versenyen ez a csöppnyi kis angló-arab ló végül 217 cm-t ugrott. Azóta is ez a női világrekord. Számos külföldi versenyen vett részt, pl.: 1959-ben Rómában az előolimpián, ahol a legjobb eredményeket érte el.

Fülöpp Melindát és Ifjúságot nem lehetett legyőzni.

--Ez még sokáig mehetett volna így csak közben szerelmes lettem egy  huszártisztbe, (a második férjembe) aki két dolgot szeretett az életben: az italt és a nőket.  Én meg féltékeny természet voltam, úgy, hogy otthon örökké állt a csatározás. Sikerült összekaparnom magamnak egy idegösszeroppanást, az imádott férjem pedig elköltözött. Akkor elhatároztam, hogy abbahagyom a lovaglást. Szegény Ifjúságomat odaadták egy fiatal versenyzőnek. Mindjárt az első versenyen rosszul ugrott vele, és eltört a gerince. Borzasztó volt, amikor meghozták nekem a hírt. Melinda ekkor már külkereskedőként is dolgozott. Felsőfokú angol,--, francia-, és német nyelvtudásának—és persze a véletlennek—köszönhetően sikerült elhelyezkednie a Corvina kiadónál.

--A szó szoros értelmében az utcáról estem be. Ott sétáltam az Andrássy  úton aztán támadt egy ötletem és.. Engem a lovakon kívül , csak egyetlen terület érdekel  igazán, a könyvek világa.     Még itt a „nyomortanyámon” is legalább kétezer kötetből álló gyűjteményt  őrzök. Szóval bementem és rögtön szimpatikus lettem az igazgatónőnek. Hamarosan ő lett az egyik legtöbbet külföldre járó üzletkötő. Beutazta  a fél világot, magyar klasszikusok (Gárdonyi, Móra, Jókai) közös külföldi kiadásainak megjelenítésében segédkezett. De csak nem bírta sokáig a lovak nélkül. Törökbálinton, Gesztes Csaba istállójában helyezkedett el kiképzőként. Exportra neveltek lovakat. Melindának ekkor már két férfitől két gyereke volt. Az első tipikus pesti úri fiú volt, igencsak megfelelt a családomnak, én mégis az egri proletárfiúba szerettem bele . Elváltam első férjemtől, onnan maradt az idősebbik lányom. A másik a Bandié. A Szakáll Bandié. A lányok és az unokák azonban ritkán járnak errefelé. Talán szégyellik, hogy a nagymama ilyen körülmények közt  él- tűnődik el Melinda.

--És vajon miért él így  a nagymama? kérdezem bátortalanul.

Elhivatottságból—vágta rá rögtön –

Ötvenezer forint nyugdíjamat szinte teljes mértékben az állatokra költöm. Ez az én fanatizmusom, mániám, lelki életcélom. József Attila írta , hogy megtaláltam a hazámat…..

--Ezzel kapcsolatbamn el kezel mondanom valamit. 1948-ban  apámnak volt egy barátja az akkori a angol nagykövetségen, aki látnoki képességekkel bírt. Apám mesélt rólam, elmondta neki, hogy mindig is problémás gyerek voltam. Elvitte neki az érettségi képemet. Ez az angol ember végül egy tizenegy oldalas elemzést írt rólam. Elolvastam, és mivel materialista szemléletű voltam , hát röhögtem rajta egy jót. Később mikor idekerültem, állandóan eszembe jutott egy lényeges gondolatszál. Eszerint van az univerzumban egy olyan csillag, ahol különleges feladatokra képezik ki a lelkeket. Azt írta az apámnak, hogy a Melindának erre az életre az állatvédelem és az állatszeretet a feladata. Mostanában sokszor eszembe jut ez a kép: egy hely, ahol a lelkeket képzik., és aztán azok speciális feladatokkal – nem is könnyűekkel—idejönnek erre a bolygóra.  Tudja manapság már eléggé ingadozik bennem az ateizmus—nevet újra Melinda, majd hozzáteszi: Én azért is élek így, ilyen körülmények között, mert az állataimat a testvéreimnek tekintem. Ők a teremtésben ugyanolyan jogú és értékű lények mint mi. Csak egyetlen állatot nem szeretek a ”karrierista majmot”

--Van egy titokzatos nyavalyám: úgy szédülök mintha ba lennék rúgva. Még olyankor is , amikor egy csepp alkohol sem fordul elő bennem. Megszoktam, hogy a ló hátán még hatvan év felett  is tökéletes ültem, terepeket vezettem, ma már mindenhol szédülök, sajnos. Ezért már vagy három éve nem ültem lovon, és ezt bizony nagyon fájlalom.

Melinda a nyolcvanas évek vége felé, már nyugdíjasként került Bajánsenyére. Egy egész életen át utáltam Budapesten élni. Egyszer egy volt tanítványom megkeresett azzal, hogy már nem tudja eltartani a lovát, nincs-e valami ötletem, kinek adhatná el.

Mondtam, hogy dehogynem, nekem! Mindent megtettem, hogy szerezzek neki Tenyész engedélyt. Meglett, Itt a környéken részt vettem a tenyésztésekben, illetve magam is tenyésztettem. Tibi, sok jó utódot produkált, míg egy szép nap, most már talán két éve is lehet –hirtelen meghalt. Itt marad utána a kis felesége egy vénséges vén sárga kanca. Olyan hisztériát rendezett utána, amilyent én állatnál, addig még soha nem láttam. Napokig állt az istálló ajtajában, figyelt valamilyen irányba, és csak nyerített. Nem evett, ugyanúgy gyászolta a férjét, mint az emberek. Kértem Dr. Pataky Balázst (a lovasszövetség akkori elnökét), hogy segítsen már nekem egy mént szerezni emellé a kis kanca mellé. Néhány hónap múlva érkezett egy lószállító terepjáró. Kivezettek belőle egy lovat, és azt mondták, hogy ez a lovasszövetség ajándéka nekem. Utána végig figyeltem, ahogy a magányos özvegy beleszeret az új férfiba.

--Ez a magány azért zavar néha- mondja Melinda. Igaz, hogy egyre jobban kezdem megérteni az állatokat, de azért ők csak nem beszélnek.

--Hadd mondjak valami vidámat búcsúzóul: Ott van a kertemben az a százötven éves tölgyfa, amit a TSz egykor kiakart tépetni. Összefogtak egy csomó traktort, és megpróbálták kihúzni a földből, ám az csak nem adta meg magát. A kelták papjai, a druidák szentnek tartották a tölgyfát. Azt mondják, ha valaki nekisimul a törzsének, és így marad vagy tíz percig , újjászületik. Próbáljátok ki ti is, mert én kipróbáltam, és igaz!