Ákos Ajtony kilencszeres magyar bajnok díjugratásban, első bajnoki címét 1967-ben az utolsót huszonegy év múlva 1988-ban nyerte

A kilenc bajnoki címed közül melyik a legkedvesebb?

Mindegyikre büszke vagyok. Talán az első a legkedvesebb, de a nyolc bajnoki címet nem érhettem volna el Kollár Kornél nélkül, míg az utolsóra azért vagyok büszke, mert 1988-ban már önmagam edzője volta.

Szinte áhítattal beszélsz Kollár Kornélról, hogy fedezett fel és mit köszönhetsz neki?

Mindent Kollár Kornélnak köszönhetek, de talán ott kezdeném, hogy 1960-ban Machánszky Gyula felfigyelt rám, és elvitt Mezőhegyesre. Itt 1963-ban Mataisz János mögött a második lettem a magyar bajnoki döntőben, utána 1964-ben abba szerettem volna hagyni a lovaglást, azonban Bodó Imre nem hagyott elkallódni a sportágból, és javasolt a Honvédba, Kollár Kornélnak, aki elintézte, hogy lakást kapjak és ott lovagoltam tovább.

 

 

A bajnoki címek megszerzése alatt neves versenyzőket utasítottál magad mögé.

Visszamennék addig, hogy a mi korosztályunk éjjel nappal lovon volt (Frank Elemér, Varró József, Suti István, Hargatai János, Stelczer Viktor, de sorolhatnám tovább) Nagyon nagy mesterektől tanultunk, akiknek a lovaglás, az idomítás a kisujjúkban volt. Sajnos, ezekről a mesterekről a mai korosztály még megemlékezés szintjén is elfeledkezett. Már nem sokan élünk, akik még tudnának mesélni ezekről, a nagy mesterekről. Abban az időben nem volt divat a féltékenykedés, hiszen én is, Frank Elemér is ifiként nyertünk felnőtt bajnoki címet.

A versenysportban eltöltött hosszú évek tapasztalatát át tudod-e adni a mai fiataloknak, fogékonyak-e ők erre?

Én úgy érzem, hogy néhány fiatal igenis fogékony, és meg szeretné tanulni a lovaglás csínját-bínját, de el kell, hogy mondjam, mi már csak 25-30%-át tudjuk átadni annak, amit annak idején dr. Kollár, Machánszky, Szabados, Hargitay Mátyás, Tóth Béla mesterektől tanultunk, akik csodálatos szakmai alázattal viseltettek a lovassport iránt. Mikor egy külföldi szakember idejön, és végignézek egy kurzust, rá kell jönnöm, hogy mi ugyanezt tanítjuk, csak nekünk nem hiszik el. Én azért büszke vagyok tanítványaimra, akik közül 80-100 olyan versenyző került ki, aki az 140 magasság körül versenyzett és azt hiszem, sokuk büszkén mondja, Ákos Ajtony tanítvány volt, de ez is áttételesen dr Kollár Kornél érdeme.

Milyen lovakkal versenyeztél?

Talán a legkedvesebb Őzike volt, akivel 1966-tól kilenc éven keresztül az élvonalban voltunk, bár volt egy atlasz törése, de is

Aachenben nyerni tudott, sőt a müncheni olimpián csapatban ötödikként fordultam, de sajnos az egyéniben elszálltam. Itt is beigazolódik az a mondás, hogy olyan lovas vagy, amilyen lovad van.—Nálunk, a lónál fontosabb nem volt. 1980—81-ben volt egy tizenhat éves lovam, Bálvány, akivel óriási mezőnyben nyertem.

Vannak-e fájdalmas pontjai a pályafutásodnak?

Mint versenyző mindent megkaptam ettől a sportágtól, és, mint edző próbálok ebből tudásomhoz mérten visszaadni. Sajnos négy éve állítólag kaptam Széchenyi díjat, de a mai nincs a kezemben, éppúgy, mint az örökös magyar bajnoki cím. Ugyanez nem mondható el az öttusánál, hisz ott is edzősködtem, és a munkámat abszolút megbecsülték, úgy erkölcsileg, mint anyagilag, hisz életjáradékot kapok. Az öttusában világbajnokokat neveltem, pedig csak nyolc évet dogoztam ott. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Martinek János az atlantai olimpián megnyerte a lovaglást.

Amikor a Honvédről meséltél, mint egy kis család, úgy emlegetted, ma tapasztalható a lovasok közt megértés, barátság?

Sajnos ma nem, mert minden a pénzről szól, és sajnos a versenyzők egy profi része ebből próbál megélni,ez pedig a lovak idő előtti elhasználódásán is látszik. Sajnos a lótulajdonosok is minél előbb szeretnék kivenni a pénzt belőle.

Adnak-e ma Ákos Ajtony véleményére?

Az én véleményemre nem adnak, de kárpótol, hogy a tanítványaim sikeresek. Ez egy drága sport és harcolnak a versenyrendezésért, mert ma jól jár a rendező, a pályaépítő, a bíró, csak a lovas fizet rá! Furcsának találom, hogy nem látok lótenyésztőket az ugróversenyeken, talán Prutkay Zoltán a kivétel. Úgy érzem, egy Herczognak, egy Papp Tibornak, Pál Jánosnak Szollárnak helye lenne a versenyeken, és a véleményüket figyelembe kellene venni.

A mai lovasoknak is szükségük lenne arra, hogy legyen példaképük és felnézzenek egy legendára.

Erre csak egy példát mondanék: A Kecskeméten lovagló kiváló fiatalokat egy Hirling József nevű Kiskunhalasi úr indította útjukra. Elfeledkezünk egy Varró Józsefről, egy Suti Istvánról! Másik szívfájdalmam az, hogy az ifikről elfeledkeznek. Felnőtt versenyzők ülhetnek állami lovakon, ifista nem kaphat. Miért? Ha a szülőnek nincs pénze, akkor akármilyen tehetséges, ennek a sportnak nincs szüksége rá! Biztos, hogy jó úton jár az ugrósport?

Látsz ebből kiutat?

Ha meggondolom, hogy nem régen temettük el Hargitay Matyit, akkor nekünk, néhány öregnek, hamarosan ez lesz a kiút!

Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt még mindennap velünk voltak. Sportolók, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ákos Ajtony még dolgozni szeretne. Lóháton töltette a fél életét a Debrecenből induló díjugrató. Ákos Ajtony harminc évig versenyzett, s az első magyar bajnokságot 1967-ben, az utolsót, a kilencediket 1988-ban nyerte. Kivételes képességű versenyző volt, aki magyar lovakkal ért el sikereket a nemzetközi viadalokon. Edzőként több száz fiatallal szerettette meg ezt a sportágat, tanítványai közül az öttusázó Martinek János, Mizsér Attila és Fábián László olimpiai bajnok lett. Hatvannyolc évesen, anyagi gondokkal terhelten nem nyugalmat, hanem edzői feladatot keres, nem alamizsnát kér, hanem munkát.– Dúlt a második világháború, amikor született.

Hogyan kaphattad az Ajtony keresztnevet, amely 1944-ben sem volt divatnév?– Debrecenben születtem, százhetven dekásan. Kész csoda volt, hogy életben maradtam. Édesanyám sokat imádkozhatott értem, s amikor a katolikus pap elhunyt testvére után a honfoglalás korából ismert Ajtony nevet javasolta, hálából elfogadta. A bölcsőm egy ekhós szekér lett, mert apám tartalékos főhadnagy volt, s a családjával menekült az oroszok elől. Az első szekérben utaztam én az anyámmal, a másodikban testvéreim, a harmadikban pedig a ruhánk és az élelem volt. Tehát már korán megérezhettem a lószagot…

Mikor, hogyan kötötted az életét a lóhoz?– Apám Debrecen útbiztosa volt, és kijárt lovagolni a tüzérlaktanyába, ahol a legendás szövetségi kapitány, Várady Jenő apja is dolgozott. Nagyon fertőzött területen nőttem fel, mert a házunkhoz közel volt a méntelep, nyolcszáz lóval. Hatalmas csábítás volt ez. Pedig imádtam focizni is, a Debreceni Építők játékosa voltam. Az álomból aztán valóság lett, elkezdhettem lovagolni, és egyre jobb eredményeket értem el. Máchánszky Gyula, a legendás lovaglótanár felfigyelt rám, s tizenhat évesen már ifjúsági válogatott lettem. 1960-ban Halász Jutkával, Frank Elemérrel és Varró Józsival hetedikek lettünk csapatban a velencei ifjúsági Európa-bajnokságon.–

Válogatott-társának, a csinos Halász Juditnak nem próbált udvarolni?– Eszembe sem juthatott! Én tizenhat éves vidéki kamasz voltam, Jutka tizennyolc éves hölgy. Ráadásul az apja belkereskedelmi miniszter volt, így anyukája is kijöhetett velünk Velencébe, és nagyon vigyázott a lányára. Egyébként Jutka remek lovas volt.

Hogyan kerültél a Budapesti Honvédhoz?– Előbb Mezőhegyesen lovagoltam. Máchánszky lett az edző Mezőhegyesen, és hatvanegyben ő hívott, én meg örömmel igent mondtam.–

Ezen nem csodálkozom, hiszen lovas paradicsomba kerültél, mert a mezőhegyesi ménes lóállománya akkor még nemzetközi szintű volt.– Jó lóból valóban nem volt hiány, azonban az elosztásnál, hogy ki melyiket kapja, sokszor az egyéni érdekek döntöttek. Így is két év múlva Galibával már második lettem az országos felnőtt bajnokságon. De aztán beleuntam az egyedüllétbe, hiányzott a családom, így hatvannégyben visszamenetem Debrecenbe. Focizni kezdtem a harmadosztályú csapatban.

A Honvéd-be, az ország egyik legjobb lovas szakosztályához hívtak hatvanhatban.

A népszerű focista miért ült vissza a lóra?– Mert imádtam lovagolni, ráadásul fiatal házasként a Honvéd lakást ígért, amit meg is kaptam a Dózsa György úton. Ami akkor, sőt most is nagy szó. Ráadásul a korszak egyik meghatározó szakembere, Kollár Kornél lett az edzőm, akinek a segítségével az ország egyik legjobb lovasa lettem.–

Tapasztalt edzőként hogyan látod, mi volt Kollár Kornél sikerének titka?– Szigorú, következetes és igazságos ember volt. Megkövetelte, hogy reggel fél nyolckor ott várjuk tiszta csizmában, a lovardában. A ló ugyanis megérzi a trehányságot. Ha valamiért haragudott rám, akkor Cimbikének szólított, s pödörgette a bajuszát. Nem tagadom, tartottunk tőle. Emlékszem, hetvenkettőben egy reggel a lányomat vittem óvodába, de késett a busz, ezért féltem, hogy elkések az edzésről. Végre jött a busz, felszálltunk, s adtam a sofőrnek egy százast, hogy a lányomat rakja majd le az óvodánál. Lihegve érkeztem az edzésre, s amikor megtudta Kollár, mi történt, azért szúrt le, hogyan bízhattam a lányomat egy idegenre. Azonnal hívatta az óvodát, ahová a lányom szerencsésen megérkezett.–

Sok rangos nemzetközi versenyt nyertél, az olimpiákon miért nem szerepeltél jobban? Fortuna sokszor segített, azonban az olimpiákon valahogy nem figyelt rám. Nagyon balszerencsés voltam. Hetvenkettőben, Münchenben Őzikével munkában felbuktam, és megsérült a hátam. Ráadásul hiába erősködtem, hogy a lovamnak gumizabla kell, ezt csak azután fogadták el, hogy az egyéniben hatot ütöttem. A csapatversenyben az új zablával már jobban ment. Nyolcvanban, az olimpiai bojkott miatt éremért utazhattunk Moszkvába. Ott pedig Peer Gynt lovam lesántult, el sem indulhattam. A csapatunk negyedik lett, Hevesy Barnabás pedig egyéniben hetedik.–

Edzőként több sikered volt az olimpiákon, hiszen öttusázó tanítványaid közül Martinek János, Fábián László és Mizsér Attila aranyérmes lett.– Érdekes, hogy hetvenhétben Balczó András, a reménybeli szövetségi kapitány keresett meg, hogy vállaljam el a Honvéd öttusázóinak a lovas felkészítést. Aztán Balczót megfúrták, nem lehetett kapitány, én viszont az öttusázók edzője lettem. Szerencsére, mert ugyan lovas tanítványaim közül többen nyertek bajnokságot, de nemzetközi sikert az öttusázókkal értem el.– Martinek lovas tudásáról sokat elárul, hogy húsz éve, a római Európa-bajnokságon a váltó utolsó embereként lovagolt a pályára, s beszóltak neki, hogy hibátlan kell az aranyért. S megcsinálta!– Jani ügyes gyerek volt, csibészesen bátor, amit a ló megérez. Ha a lovaglást választja, abban is eredményes lehetett volna. De jól tette, hogy öttusázó lett, mert a lovaglásban a ló képessége döntően meghatározó. Egy olimpiai ló pedig csillagászati összegbe kerül.– Ahogyan Hirling József kiskunhalasi vezető szokta mondani: Trabanttal nem lehet megverni a Mercedest.– Isten nyugosztalja, igaza volt. De a hatvanas, hetvenes években mi még a magyar lovakkal felvettük a versenyt a nemzetközi mezőnnyel. Büszke vagyok arra, hogy például Aachenből több mint egy tucat szalagot hoztam el. Most, aki teheti, külföldi tenyésztésű lovat vásárol, mégis lovasaink legtöbbször csak nézői a világversenyeknek.

Merre, hová jutotált lóháton? Nyugdíjasként hogyan élsz?– Olyan kevés a nyugdíjam, hogy abból nem lehet megélni. Egy lovat szerető politikus segítségét kértem, amire négyezer forinttal megemelték az ötvenegyezer forintos nyugdíjam. Kínomban azt mondtam, valószínűleg egy nullával elírták az összeget. Elismerem, én is hibás vagyok, mert amikor szövetségeknek, kluboknak dolgoztam, nem figyeltem oda, hogy a járulékokat fizetik-e utánam. Anyagi zsákutcába kerültem, ezért el kellett adnom a lakásomat. A zuglói Arany Alkony idősotthonban lakom, ahol mindenki nagyon segítőkész.

Ki tudsz törni ebből a zsákutcából?– Nem segélyt, hanem munkát kérek. Edzőként még tudnék dolgozni, fiatalokkal foglakozni. Tudom, Pesten kevés a lehetőség, de a főváros környékén is szívesen vállalnék edzői munkát. Nem gondoltam volna, amikor edzőként a világversenyeken hallgathattam a magyar himnuszt, hogy nyugdíjasként megélhetési gondjaim lesznek. Ákos Ajtony Született: 1944. július 21, Debrecen Klubjai: 1958–1960: Debreceni MEDOSZ, 1961–1964: Mezőhegyes, 1966–1984: Bp. Honvéd, 1984–1988: Mezőhegyes. Díjugratásban kilencszeres magyar bajnok, 1967–1988 válogatott. 1987: csapatban Eb 7. 1976-tól 1980-ig, majd 1993-tól a magyar öttusa-válogatott edzője, 1984–1988: Mezőhegyesen edző. 2007–2008: az Alba Volán öttusázóinak lovas edzője.

A Magyar Sportért Díj I. fokozatát vehette át Ákos Ajtony többszörös díjugrató magyar bajnok, lovased-ző. A díjugratás kilencszeres magyar bajnoka 1971-ben a 8. helyezést szerezte meg az Európa Bajnokságon. A Müncheni Olimpián 1972-ben a 13. helyen végzett és a lovassportok fellegvárában, Aachenben, több éven keresztül erősítette hazánk rangját eredményeivel. Aktív sportpályafutását követően edzőként jeleskedik. Számos tanítványa szerepelt már eddig is kitűnően az ifjúsági és junior Európa bajnokságokon. Szakmai vezetőként, illetve a válogatott edzőjeként már két alkalommal kísérte öttusázóinkat olimpiai versenyeikre. A legnagyobb lovas kitüntetés, a gróf Széchenyi István Emlékérem tulajdonosa.

vissza