Imre Balázs Győr-Moson-Sopron megye díjugrató bajnoka

                A 84-es számú út mellett Soprontól alig 15 km-re egy 2,5 kilométeres sóderos bekötőúton közelíthető meg az egykori határőr-őrs, az Imre család ideális környezetben lévő birodalma.

                A szokásos hogy kezdted, miért kezdted most is az első kérdésem.

                Abszolút hobbiszinten indult, saját szórakozásunkra, aztán jött az ötlet néhány év hobbilovaglás után, hogy versenyezzünk. Hosszú évek után eljutottam oda, hogy megszállottság és foglalkozás, és megélhetési alap lett. Én vagyok a család legfiatalabb tagja, idősebb testvérem által kerültem lóközelbe. A testvéremnek jött az ötlete, édesapám vett egy lova, neki ez gyerekkori élmény volt, mert a szomszédban felülhetett egy fogatlóra, ki-befogáskor. Nem vagyunk lovas dinasztia. Vettünk egy lovat, hamar kiderült, hogy egy ló kevés, vettünk még egyet, aztán még egyet. A magunk szórakoztatására kezdtük, apukámnak volt egy fogata, jártuk az erdőt, mezőt, élveztük a lovaglás örömeit. Két-három év alatt eljutottunk oda, hogy harmincöt lovunk lett, voltak lovaink a galoppon is. Akkor még Csornán laktunk, egy idő után a saját bőrünkön is éreztük, hogy ez a ló létszám kicsit sok. A sok ló miatt odakerült hozzánk egy lovász, aki mondta, hogy ő látott már lovat ugrani is. Volt olyan lovunk is, aki képes volt erre, elkezdtünk ugratni, nekem nagyon megtetszett, bár első alkalommal, rémülettel töltött el a produkció, az első „ugróedzésemen” egy kis iksz megugratása után ráküldtek egy 1,20-as kőfalra, úgy, hogy mögé még betettek 1,40-cm magasra egy szál rudat. A ló ezt meg tudta oldani, ezzel nem is volt gond, nekem mondták, hogy ne törődjek semmivel, csak maradjak fent! Nem volt egy egyszerű mutatvány, én ordítottam hogy nem akarom, de azért mentem és csináltam, valahol azért a félelmem ellenére is izgatott, hogy mi fog történni Akkor tizenegy éves voltam.

                Miért kerültetek Csornáról, Sopron környékére?

                Apukámnak Csornán volt egy vendéglátó üzlete, és a nyugati határ, Sopron felé próbáltak nyítani, meglett az üzlet Sopronban. 1995-ben jött a lehetőség ennek a létesítménynek, az egykori határőr-őrsnek a megvásárlására. Megnéztük, első látásra beleszerettünk a csendjébe, nyugalmába, és megvettük. Igaz, hogy katasztrofális állapotok uralkodtak, a gaztól szinte semmit nem láttunk, nem kevés munkával rendbetettük és az óta ez a mi kis birodalmunk.

                A sportpályafutásod indulásáról már beszéltél, de hogy alakult a későbbiekben?

                1993-ban indultam először versenyen, Székesfehérváron, volt egy automata lovunk, felültem rá, teljesítettünk egy hibátlan pályát, inkább úgy mondanám, hogy a ló csinált egy hibátlan pályát, én csak kapaszkodtam és sikerült fennmaradni. Nagyon örültem, megadta a kellő önbizalmat, ettől kezdve tudatosult bennem, hogy ezt szeretném tenni. Édesapám mindenben támogatott. Ettől kezdve jöttek a „jobbnál jobb” magukat edzőnek kikiáltott emberek, hogy karrieremet egyengessék. Mivel mi akkor kezdtünk, tudatlanok és tapasztalatlanok voltunk, a sok zagyvaságot el is hittük, és megpróbáltuk, mire rájöttünk, hogy sok dolog nem egészen úgy működik, de mindenből próbáltunk valami jót kiszűrni, leginkább a küzdeni akarást. Néha, amikor már az volt, hogy nagyon nem megy, akkor is pozitívan, előre gondolkodtunk. Az első igazi edzőm egy Magadics László nevű ember volt, ő Pardubicében is lovagolt, tőle nagyon sokat tanultam az első időszakban. Nagyon sok őrültséget is de haszna és értelme mégis volt, mert előbbre jutottam. Utána két évet Iby Zoltánnal dolgoztam, most Mayer Jürgen segíti a munkámat.

                2001-ben meghalt édesapám, itt volt egy nagy törés, jobbára anyagi okok miatt a versenyzést abba kellett hagynom. Kimentem Ausztriába dolgozni, ott is lovas helyeken dolgoztam, sok mindent láttam, és a nyelvet is sikerült megtanulnom. Kint szerencsésen úgy alakultak a dolgaim, hogy egy ottani barátomnak Magyarországon voltak lovai és számukra olyan helyet keresett, ami közelebb van a határhoz. Nekem ez éppen kapóra jött, idehozta hozzám a lovait, és én máris jöttem haza, így kezdődött a vállalkozásom. Közben az én saját három lovam itthon volt, csak időm nem volt velük foglalkozni. Édesanyámék ellátták őket én esténként vagy hétvégeken kicsit lovagoltam őket, de ez a versenyzéshez kevés volt. Ausztriában a munkahelyemet fokozatosan hagytam ott, itthon pedig fokozatosan, apránként építgettem a kis birodalmat. Azóta folyamatosan működik a vállalkozás, próbálok bővíteni, fejleszteni az anyagi lehetőségek függvényében. Igazán sohasem hirdettem magam, mindig engem kerestek meg, és ez a mai napig így van. Sajnos nem vagyok egy önmenedzselő, törtető típus. Most ott tartok, hogy tizennégy bértartott ló van nálam. Van köztük díjló, hobbiló, ugróló, amit én lovagolok, de van olyan is, amit csak simogatni jár a gazdája.

                Mikor kezdtél újra és milyen szinten, milyen versenyszámokban versenyzel?

                2004-ben a saját és az osztrák ismerős lovaival elkezdtem újból versenyezni.

                Három lóval versenyzek, egy lóval B-2, B-3-ban, egy ötéves fiatal lóval az idén áprilisban az ötéves lovak fedeles bajnokságán hatodik helyezést értem el, tizenkilenc pályából, eddig tizenöt pályát hibátlanul teljesítettünk, nagy reményeket táplálunk vele szemben. Van egy nyolcéves lovam, vele már nemzetközi versenyeken indulok 130-135 cm-es versenyszámokban.

                Úgy tudom, hogy Ausztriába is átjársz versenyezni?

                A közelség miatt néha átmegyünk versenyezni ez abból indult el, hogy a téli fedelesek messze vannak nekünk, akár Budapestet, akár Kaposvárt említem. Tőlünk Wienerneustadt hetven kilométerre van, és nagyon szép, színvonalas, nemzetközi versenyeket rendeznek.

                Hogy ítéled meg a kinti versenyeket?

                Ugyanúgy megvannak ott is az úgynevezett „libakergető” versenyek, ahol örülnek, ha annyi versenyző összejön, hogy érdemes legyen a versenyt megrendezni. Kis falú, kis verseny, de ennek ellenére a díjazás az, komoly nem egy esetben kétezer Euros kismotor a fődíj. Ezért a díjért tíz indulóból hét magyar volt, és végül a fődíjat magyar versenyző hozta el. Ezek a kis versenyek. Kint sokkal nagyobb tábora van a versenyeknek, a különböző színvonalú versenyek ellenére is. Ezek a kis versenyek is ugyanolyan szervezetten működnek, mint a nagyok, de éppúgy megvannak némely helyen a talajproblémák. Vannak színvonalas, bejáratott helyek is. Ha anyagi vonatkozásban nézünk egy hétvégét, ugyanazért a pénzért sokkal színvonalasabb versenyeken indulhatok, ami sokkal közelebb áll a nemzetközi megmérettetéshez. A szomszédban a napba belefér a százötven start is, kapkodás nélkül. Ami nagyon kirívó, az inkább a versenyek rendezése, lebonyolítása, a feltételeket ráfogom az anyagiakra, mert lényegesen jobb helyzetben vannak. Olyan emberek vannak, akik logikusan gondolkodnak, és pörgetik az eseményeket, teszik a dolgukat. A szervezés az, ami náluk lényegesen jobb. Sokkal inkább odafigyelnek egymásra, és ott sem a pénz kérdése minden, lényegesen nagyobb a segítőszándék, jobban összetartanak.

                Most már kicsit beszéljünk a döntőről is.

                A döntőre minősüléshez két befejezett pálya kellett, a döntő két fordulóval zajlott, B-3-ban. A döntőre úgy indultam, hogy reggel még azon gondolkodtam, hogy a rossz idő miatt egyáltalán elmenjek-e? Valójában nem számítottam én erre a megyei bajnok címre. Úgy alakult, hogy a lovam jól ment, kicsit szerencsém is volt. Az alappályán ketten teljesítettünk hibátlanul, Grundtner Ákossal. Az összevetésben én indultam először, én egyet hibáztam, innentől Ákos egy lassúbb, de biztonságosabb lovaglásra törekedett, de ő is ugyanott hibázott, ahol én, viszont időben már nem tudott behozni.

                Hogy élted meg a győzelmedet?

                Örültem neki, nem voltam még megyei bajnok, de az élet ment tovább, másik reggel ugyanúgy hat órakor felkeltem és mentem az istállóba dolgozni.