Skublics Imre (1937 Cegléd—1993 Sárvár)
A lovas dinasztiák mindig meghatározói voltak az egyetemes hazai és nemzetközi lovas életnek. Ilyen volt a huszadik században a Skublics család, akik Csepreg környéki birtokukon magas szintű gazdálkodást folytattak. Skublics Imre édesapja, Sándor, méneskari százados, nagy tudású lovasember, kiválóan lovagolt és hajtott. A II. világháború alatt, amikor a magyar ménesek és méntelepek állományát a németországi Bergstettenbe evakuálták, mint a komáromi méntelep parancsnoka kísérte az állományt, és gondoskodott és gondoskodott szakszerű megőrzésükről. Fia, Imre itt végezte alapfokú iskoláit, a német nyelvet gyerekként magas szinten sajátította el, mely remek alapot nyújtott felkészültségének és későbbi szakmai munkájának. Az 1900-as évek közepén a lovas szakirodalom nagy része ugyanis Németországban jelent meg, így ezeket fiatalon, eredeti nyelven olvashatta. A gyakorlati ismereteket a méneskar szervezetében élve, szinte az anyatejjel együtt szívta magába. A háború után édesapját a pakodi hidegvérű ménes megszervezésével bízták meg, így a család Zala megyébe került. 1952-ben technikusként Keszthelyen és Rádiházán fordult meg. A keszthelyi Mezőgazdasági Főiskolán 1963-ban végzett, az egyetemi évek alatt gyakornokként a Dalmandi Állami Gazdaság kisbéri félvér és gidrán ménesében dolgozott Seidel István mellett. Abban az időben ott edzősködött Németh Dezső, egykori örkényi lovaglótanár, akitől rengeteget tanult. Friss diplomás szakemberként Sárvárra került, a Káld melletti Szita-majorba. A II. világháború előtt a bajor hercegnek állt itt egy furioso-north star tenyészete. Ez abban az időben az ország egyik legjobban működő ménese volt, amit magas szintű tartástechnológiával értek el. (pl. már 150 évvel ezelőtt - a ma ismét divatba jövő – szabadon idomító körkarámokat építettek, és ezekben képezték ki a lovakat.) E kiváló állományt a második világháború elől a bajorországi Leutstettenbe menekítették. 1954-ben a ménest a Bögötei Állami Gazdaság kezelésében kisbéri félvérfajta tenyészcéllal újjá szervezték. Ide kerültek a bábolnai kezelésben álló kisbéri ménesből a trakéhneni vérségi kancák, az egykori, un. „egyezményes”magánménesek állományának a háborút túlélt egyedei, valamint a fajtához tartozó, törzskanca minőségű népies kancákból is osztottak be a ménesbe. E ménes élére 1964-ben nevezték ki ménesvezetőnek. Nehéz feladatot kapott, a gyakran reménytelen körülmények ellenére küzdött a nagy hagyományokkal rendelkező ménes fennmaradásáért. Kitartó munkával sikerült a hajdani híres törzsek közül többet újraéleszteni, és a fajta tenyészirányát az egyre inkább előtérbe kerülő sportkövetelmények felé vezetni. A nehézségek ellenére a Sárváron tenyésztett lovakból sikerült magas szintű tenyészetet kialakítani, amely a fajta egyik meghatározó tenyészetévé vált. A Sárváron tenyésztett lovakat a hetvenes, nyolcvanas években egy egységes hátas típusú és a kisbéri fajtára jellemző, kívánatos tulajdonságok jellemezték. Nem kevés innen kikerült egyed ért el országos és nemzetközi sikereket a sportban. Mindez nagy mértékben Skublics Imre érdeme, aki kiváló érzékkel választotta ki a tovább tenyésztésre, kiképzésre alkalmas csikókat, avatott szemmel párosított, valamint a törzskönyvi nyilvántartásokat alaposan és precízen vezette. A tenyésztés mellett aktív szerepet töltött be a Nyugat-Dunántúl lovassportjában. Fiatal korában díjugratóként, majd díjlovasként ért el sikereket. Később, mint edző tevékenykedett, illetve Török László és Makkos Vilmos mellett a magyar military sport meghonosítása terén, mint sportvezető és versenybíró végzett jelentős munkát. Edzőként legnagyobb érdeme, hogy kiképző munkáját a megalkuvás nélküli alaposság, hallatlan türelem, a tanítványokkal való igen jó kontaktus, kiváló szaktudás és a jó szem jellemezte. Barátságossága legendás volt, mindenkinek szeretettel és önzetlenül segített, ennek ellenére gyakran éltek vissza jóindulatával. Miután a lótenyésztés a gazdaság veszteséges ágazatai közé tartozott, főnökei egyéb munkákkal is megbízták, amit erején felül elvállalt, csakhogy mellette végezhesse a ménes és lovassportbeli feladatokat. A lótenyésztés mellett rábízták a baromfi és sertés törzstenyésztői feladatokat is, ahol szorgalmának és alaposságának köszönhetően szintén nagyon szép eredményeket ért el a gazdaság. A nyugati határ közelségének és kiváló németnyelv-tudásának köszönhetően gyümölcsöző kapcsolatot ápolt a közeli osztrák lovasokkal és intézményekkel. Specialitása volt a problémás vagy elrontott átlovaglása. Hobbynak és kihívásnak tekintette a „nehéz” lovak idomítását. Közel állt szívéhez a díjlovaglásban kipróbált Háry János apaságú Hárfás és a Maxim X- től származó Marina. Hirtelen tört rá a betegség. Hatalmas önfegyelemmel, embert próbáló küzdelemmel harcolt ellene. Szellemi öröksége ma is köztünk él. Jákfán lovas klub kapta meg a nevét, míg Varga István „Keszeg” a Kisbéri Fajtatenyésztő egyesülettel karöltve, minden év nyarán emlékversennyel tiszteleg munkássága előtt. Az emlékversenyeket évről-évre felváltva rendezik azokon a településeken—Sárváron, Jákfán, Ostffyasszonyfán, Csöngén—ahova egykori tevékenysége kötötte. Ezeken a versenyeken a sport Vas megyei népszerűsítése mellett a kisbéri félvér lovak részére bemutatkozási, versenyzési lehetőség nyílik. Így annak ellenére, hogy az egykori nagyhírű Sárvári Ménest mára elkoptatta a privatizáció, munkássága, a térség lovassportjának és a fajta nemesítésének érdekében végzett fáradozása mégsem volt hiábavaló.
|