Család, ahol három szakág képviselteti magát

                Söptei lakásukban beszélgetünk, a Pintér családdal. Pintér Zoltán amatőr fogathajtó, ifjabb Pintér Zoltán a díjugratásban, míg Pintérné M Szilvia, az ifjabb Pintér Zoltán felesége a díjlovaglásban jeleskedik. Először Pintér Zoltánnal, a fogathajtóval beszélgetünk, bár nehéz dolgom van a válaszok helyretételével, hisz mindhármuknak van véleménye ugyanarról a dologról, és szinte egyidőben adják a válaszokat. Van rálátásuk az egyéb lovassportokra, hisz ha idejük engedi, elkísérik egymást, a versenyekre és így belülről látják a szakági versenyeken felmerülő gondokat, problémákat, vagy éppen jó dolgokat.

                Pintér Zoltán: Számomra szórakozás, én, mint amatőr versenyzek, baráti, jó hangulatú légkörben zajlanak a versenyek, meghívnak bennünket ebédre, elmegyünk, ott vagyunk, versenyzünk, szórakozunk, vége a versenynek barátsággal eljövünk. A díjazásról is csak pozitívan tudok nyilatkozni, utazási költséget biztosítanak a rendezők, pénzdíjat osztanak, nem sokat, ezek jobbára jelképes összegek. A serlegek olyanok és akkorák, hogy hivatalos megyei ugró, díjlovasversenyeken kiosztásra kerülők a közelükbe sem állhatnak. Ezek a „libakergető”-nek titulált versenyek gyakran színvonalasabbak, jobban meg vannak szervezve, mint némely hivatalos megyei verseny fordulója, a versenyzőt nézik, nem úgy, mint más versenyeken, ahol a versenyző a legutolsó ember. Nincs veszekedés, nincs nyavalygás, jó érzet, jó hangulat van, és ami véleményem szerint fontos, sok néző van, jóval több néző van a fogatversenyeken, mint a díjugrató vagy akár a díjlovas versenyeken. A versenyeket mindenki komolyan veszi, úgy a rendezők, mint a résztvevők. Ami szokatlan az egyéb lovassportokban, segítünk egymásnak, a későbbi indulóknak átadjuk a pályatapasztalatokat, és nem azért drukkolunk, hogy a másik hibázzon, szívből örülünk egymás eredményeinek. Ugyanazon a pályán hajtunk, mint a profik. Nyolc versenyen voltam az idén és 1-2-3. helyezéseket értem el. Esztétikailag, felszerelés vonatkozásban ott tartunk, hogy a megjelenésünk nem sok kívánnivalót hagy maga után. Szerencsémre most három éve hajtom ezt a két lovat, tízévesek, mennek szóra, nincs velük gond, ami hiba van az nem a lovak hibája, hanem az enyém. Szeretem a lovat, szeretem a versenyzést, országos versenyekre nem tudok elmenni, mert a nyugdíjból, de egy normál fizetésből sem lehet nagyobb távolságra eljutni. Ha nem szeretnénk ennyire, nem tennénk, néha áldozatot hozunk azért, hogy egy-egy versenyre valahogy eljuthassunk, nekem ez szórakozás, és drukkolok a fiataloknak.

Ifjabb Pintér Zoltán. Mint a Vas megyei díjugrató bajnokság győztese.

                Ahhoz hogy érvényesülni tudjuk, nagyon jó lóra van szükség, valamilyen szinten az ugrósport a lovon is múlik nekem most megadatott.

                Hogy élted meg a bajnoki cím elérését, és milyen korábbi eredményeid vannak?

                Örültem neki, annál is inkább, mert harmadik alkalommal sikerült megyei bajnokságot nyernem. Nyertem területi stílusbajnokságot is Somogysárdon, egy időben militaryztam is. Utána építkeztünk, nem volt olyan ló, amivel versenyezhettem volna és igazán időm sem, arra, hogy a versenyekre készülni tudjak. Most van egy jó lovam, B-3-ban, A-l-ben versenyeztem vele, nem rossz eredményekkel, aztán ha ő kiöregszik megint nagy szünet lesz A megyei döntőn szerencsém volt, mivel a többiek hibáztak, ezáltal nyertem én. Egyébként minden lovas életében talán egy igazán jó ló van.

                És te most megtaláltad az igazit?

                Az én tudásomhoz nagyon passzol ez a ló, ez egy rutinos ló, sok lovasa volt. Aztán hogy meddig működik, még nem tudjuk, már nem fiatal, de vigyázunk rá, nagy becsben van, külön legelője van, jártatógépen dolgozik, a verseny előtt két hetet dolgozunk, akkor sem visszük túlzásba. B-3 fölött a jó ló mellett kell a szaktudás is, ott már csak a jó ló kevés, 120 cm fölött a ló már nem fogja elcipelni a lovasát, hiába jó az a ló.

                Milyennek ítéled meg a megyei döntőt?

                Nagyon silánynak, bár maga a szervezés jó volt, Juditék próbálták jól megszervezni, és lebonyolítani, arról nem ők tehetnek, hogy csak ennyi induló volt. Én személy szerint a Kiss István által épített pályákat nagyon szeretem. Szívesen indulok azokon a versenyeken ahol ő a pályaépítő, ló és lovasbarát pályákat épít, és a mezőny színvonalához építi a pályát. Jónak tartottam Prutkai Zoltán stílusbírálatát. A minősülésről annyit, hogy egy forduló kivételével az összesen ott voltam. Többen próbáltak az utolsó pillanatban minősülni, összesen négyen minősültünk a döntőre. Minősülési gondok, egy részét az elmaradt versenyek jelentették, a fertődi verseny még többeknek be volt kalkulálva, de ez később került megrendezésre, így a minősülési lehetőségek közül ez kimaradt. A folyamatos, szezonalatti pontgyűjtést szerencsésebbnek tartom, ha a megyében van négy-öt forduló, annyira azért el lehet jutni. Rizikóvállalás, az hogy egy adott napon, a döntő napján milyen formában van a ló vagy éppen a lovas.

A lovaglást azért tartom szép és jó dolognak, mert itt nincs olyan, hogy valamit megtanultam és tudom. Mindig lehet tovább fejlődni, minél többet lovagolunk, annál jobban elgondolkodhatunk azon, hogy milyen keveset tudunk. Minél jobban belebonyolódunk a dolgokba, annál inkább kiderül, hogy szinte semmit nem tudunk. Minden verseny hoz valamiféle tanulságot, amit ott, és csak ott lehet tapasztalni, és az ember elvárásai saját magával szembe is nőnek.

Pintérné M Szilvia: Én sem hivatásszerűen csinálom, nekem is csak hobbi, kikapcsolódás, szórakozás. Kozmetikus vagyok, az üzletvitel mellett lovagolok, nem is keveset, mert két-három lovat lovagolok, ebből én anyagilag semmit nem profitálok. Saját két lovamat és egy nálunk, bértartásban lévőt lovagolom. Azokra a régiós versenyekre tudok eljutni, amik viszonylag közelebb vannak. A regionális fordulókon kívül eljutok Ilona-majorba és egy évben egyszer Székesfehérvárra, a Wintermühle döntőre. Terveim azért vannak, van a csikóm, azt szeretném kipróbálni országos kezdő lóban, most a dunántúli döntőt megnyertük vele. Ez attól is függ, hogy hol lesznek a minősüléshez szükséges fordulók, ha netán Hidegségen lesz egy forduló, akkor bevállalok mellé egy hosszabb utat is. Pitypang egy nagyon jó ló, bár ő nem a sajátunk. Az idei évben Vépen indultam a Pitypanggal, Rozival és a csikóval. Rozival második lettem, de úgy döntöttem, hogy elég a két ló a versenyzéshez, minek versenyezzek saját magam ellen. Pitypanggal mentem többnyire L-ben, a csikóval az A-ban mindig helyezve voltunk. Pitypanggal hajszál híján második lettem. Ilona-majorban német, osztrák versenybírók előtt hatvanhárom százalékkal az első hatban bent voltam, egy négyéves csikótól többet nem is várok. Pitypanggal minden versenyen nyertünk, a csikó minden versenyen helyezve volt 2-3 helyen. A vépi döntőn mindkét A-kategóriát megnyertük a csikóval, az L-kategóriában Pitypanggal a második lettem. Székesfehérváron a Wintermühle OB-n a csikó hatodik lett összesítésben, a Pitypang A-ban megnyerte az országost, L-ben második lett. Végre sikerült a dobogó tetejére kerülni és nem mindig a második lenni.

                Mint aktív részese a regionális sorozatnak, milyennek ítéled meg a versenyek lebonyolítását?

                Nem megfelelőnek ítélem, de aki ott van, a verseny előtt tudja, hogy mire számíthat. Tudom hogy kevés a pénz, nincs annyi pénz, amennyi ehhez kellene, én olyan dolgokról szólnék, ami nem a pénzen múlik. Az időpontok betartása is gondot okoz, valakire mindig várni kell. Egy országos versenyen háromszáz start mellett is percre pontosan tartják az időpontokat. A fejlődést elősegítő M-kategóriát kellett elhalasztani, azért mert—nem bántom a futószáras gyerekeket, de ővégettük délelőtt az időt elhúzzák és a magasabb versenyszámok, nem férnek bele az időbe. A futószáras gyerekversenyek mehetnének párhuzamosan az egyéb versenyszámokkal, néhány magasabb kategóriában versenyzőből álló zsűri előtt, mint ahogy erre volt is példa, miért nem lehet ezt rendszeresíteni?

                A pályák minősége, mindenhol vannak adottságok, holott előírás a homokos pálya, de a homokos pályán is úgy érzem minősíthetetlen, hogy a négyszögben felbukjon a ló, ott ahol egy díjlovat „ekkora” / és mutatja/ sorokkal kell besarkalni, hogy talpon maradjon, a négyszög sarkai és a széle közt negyven centi a szintkülönbség, az nem pénzkérdés, csak egy gereblye és húsz perc munka. A díjak viszont már pénzkérdés, úgy érzem, sok esetben lehetne több díjat is összeszedni, és jobban odafigyelni a gyerekekre, számunkra eggyel több vagy kevesebb serleg nem meghatározó, viszont a gyerekeknél, akiknek egy első élmény, rájuk jobban oda kellene figyelni. Továbbá a beígért és ki nem adott díjakról is beszélhetnék, nem igazán a díjakért versenyzünk, de amikor már be van harangozva, akkor elvárható, hogy megkapjuk. Nem vagyok megelégedve a szervezéssel sem, holott Székesfehérváron a lényegesen magasabb startszám ellenére is abszolút korrekt minden, ez példaértéket jelenthetne, ha Székesfehérváron odamegyek valakihez bármilyen problémámmal, öten ugranak és segítenek, és ez az, ami nem mindegy.

Van néhány furcsa dolog. Nem akarok senkit megbántani, senkit megsérteni, mert jövőre is szeretnék versenyezni, és jövőre is szeretnék helyezett lenni.

                Mi a véleményed arról a Vas megyei díjlovaglásról, ami kezd éledezni?

                Valami elindult, és bízok abban, hogy lesz folytatás, a Wintermühlén Vas megye volt a legeredményesebb, a csapatversenyt is nyugat-magyarország nyerte.

                Végezetül mivel zárnád a beszélgetést?

                Mindhárman hobbiként teszzük nem ebből élünk, szeretjük csinálni, számunkra ez szórakozás,/rajtunk kívül még jó néhányan így vannak/ de nem mindegy, hogy jól érezzük magunkat vagy egésznap, idegeskedünk.