Tapasztalataim a gyermekügyességi versenyekről.
Egyre gyakrabban hallok gyermekügyességi versenyekről, néhányon magam is előfordultam. A látottak alapján van néhány észrevételem. Mindenek előtt tisztázom, nem a gyermekügyességi versenyek ellen van kifogásom, igenis jónak, és szükségesnek tartom, a szervezőknek ajánlanám a nagyobb fokú szakmai odafigyelést, továbbá a korrektebb versenykiírást /három-négy évig ne versenyezhessen az emberke a futószáras ülésversenyben, a tényleg kezdők rovására/, de a többi versenyszámra is értem ezt. Azon kívül nem sok értelmét látom az ilyen gyakorisággal rendezett versenyeknek sem. A gyermekügyességi versenyek száma felszaporodott, jobbára az igénytelenség jellemzi a nagyobb többségét, volt néhány általam is jónak, és színvonalasnak ítélt verseny is. A zömüknél nem éppen a tudatos előkészítés volt jellemző, sokkal inkább, hamar, gyorsan lepörgetni, és vége, …..de volt! Néhány helyszínen az alapvető feltételek is hiányoztak. A gyermekügyességi versenyek technikai stábjának /versenybíró, pályaépítő, edző, felkészítő, a verseny rendezője/ tisztában kellene lenni azzal, hogy nem mindenre elszánt, rutinos versenyzőkről szól a történet, hanem olyan gyerekekről, akik pályafutásuk elején állnak. El kell dönteni, hogy a gyerekekkel megszerettetjük, vagy nagyon az elején, nagyon megutáltatjuk a lovassportot. Itt elsősorban a felkészítetlenül bevetett lovakra is gondolok. Valószínűsíteni merem, hogy ha egy gyerek a versenyen nem tudja ellovagolni az adott lovat, úgy azt otthoni körülmények közt sem tudja maradéktalanul megtenni. A versenyre kiírt időpontokat a lehetőségekhez képest illendő lenne betartani, ha egyáltalán van kiírás, ne mi felnőttek szoktassuk hozzá a gyerekeket már aktív versenyzői pályafutásuk elején a trehánysághoz!. Nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy egy „csak gyerekügyességi verseny” megszervezése, lebonyolítása—ha azt korrekten és színvonalasan akarjuk megrendezni, lebonyolítani—semmivel nem kisebb feladat, mint egy hivatalos B-kategóriás díjugrató, vagy egy akármilyen kategóriájú díjlovas verseny megrendezése. Aki ezzel a megállapításommal nem ért egyet, az vagy nem rendezett még ilyent, vagy nagyon rosszul tette. Az edzőknek is javasolnám, tudom, hogy néha a pénzükről van szó, és néha szülői nyomásról, de nekik kellene eldönteni, hogy egy-egy gyerek alkalmas-e, érett-e az adott feladathoz, és ne a szülő döntse el! Amennyiben ez így működne, az ugró versenyszámokban kevesebb vakszerencsének tulajdonítható, hajmeresztő, hátborzongató produkcióval találkozhatnánk. Egy magát pályaépítőnek aposztrofáló embernek is tisztában kell lenni azzal, hogy milyen jellegű versenyhez épít pályát. A versenybíró ítéletét el kellene fogadni, vagy ha az annyira botrányos, másik bírót kell a versenyre hívni, akinek nem a szülők megismerése a fő szempont, hanem a teljesítmény korrekt értékelése, a látott teljesítmény alapján, kellő szakmai hozzáértéssel. Általános ténnyé válik, hogy a szülők bírálnak felül egy-egy bírói ítélkezést, holott valójában lovon sem ültek, legfeljebb egy-egy edzést láttak, és halvány elképzelésük sincs egy szabályosan végrehajtott gyakorlat mibenlétéről, abban sem vagyok biztos, hogy edzésen a jót látták. Néha az edző is a szülő véleményét támogatja a saját renoméja érdekében. A versenyek gyakorisága miatt számottevő fejlődést, nem igazán tapasztaltam, a két verseny közti idő kevés ahhoz, hogy a kezdő lovas lényeges fejlődésről tegyen bizonyságot. Néhány esetben a szülők részéről több elszántságot érzek, mint gyermekeik részéről, de a gyerek ül a lovon! A szociális magatartásról csak annyit, vegyük tudomásul, hogy ezek a versenyek csak köszönő viszonyban vannak a hivatalos versenyekkel, nem így a résztvevő gyerekek nagyobb része, mert náluk ez a köszönő viszony is hiányzik, ennek megtanítása is egyértelműen a szülők, és edzők feladata lenne. Bár amíg az edzők prüszkölnek egymásra, eleve nem a kellemes együttélést fogják példaként a tanulóik elé állítani! Ha egy futószáras feladatban az ifjú versenyző elér 50-60%-ot, elbizakodottsága miatt magával sem szívesen áll szóba, hát még másokkal! Természetesen ez alól is van kivétel. Tudom, hogy ezek a gyerekek először szembesülnek a versenykörülményekkel, lámpalázasak, és minden bajuk van, amiről remélem, a későbbiekben elmúlik. Ha egy versenyen sikerül egy jobb helyezést elérni, ez még nem egy világbajnokságot jelent, örüljünk az eredménynek, de nem kell elszállni. Tisztában kell lenni azzal, hogy ezek a versenyek készség, képességfelmérő versenyek, ha ezeken, a versenyeken sikerül eredményt elérni, az még csak azt jelenti, hogy érdemes a lovaglással foglalkozni, ezek után jöhet a messze nagyobb szakmai alázat és a lovagolni tanulás, esetleg valamilyen irányba orientálódás. Kezdődhet a lovagolni tanulás, amihez kellő önfegyelemmel, megfelelő affinitással, rendszeres munkával hosszabbtávon eredményeket is lehet elérni, ezeknek a szárnyukat bontogató fiatal lovas jelölteknek. A fiataloknak kevesebb önhittséget és több szakmai alázatot, több gyakorlást, a felnőtteknek, edzőknek, versenyrendezőknek nagyobb odafigyelést javaslok, és ne vegyék félvállról a gyerekversenyeket, hisz ők fogják adni a következő generáció lovas sportolóit, és eredményeikkel az edzőiket is minősíteni fogják.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
