Hargitai József (1951–2007)
Tragikus hirtelenséggel ment el közülünk Hargitai József őrnagy a kiváló katona, a hagyományőrző, a lovasember, a barát. A Mindenható rövid földi élettel áldotta meg, hiszen csupán 55 évet és 58 napot dobogott igaz magyar szíve. A megrázó hír másnapján József barátunktól a Dóra-majorban búcsúztunk el szűk körben. Mintegy 30 barát, bajtárs és tisztelő hajtott könnyes szemmel fejet annál a karámnál, ahol éveken át a hét minden szerda és szombatján vezetésével zajlott a lovas oktatás és edzés.
A baráti emlékezésen fényképe körül gyertyákat gyújtottunk, majd Kóczán Árpád tábori lelkész alezredes és bajtársa, Hohol István ny. alezredes mondtak búcsúztatót. Egyszerű, szerény, fájó baráti szívvel teli volt a búcsú, pont olyan, ahogy az Jóska szerénységéhez illett. A karámban a Bolyai Honvéd Lovasklub lovai sétáltak, érdeklődően tekingettek. Csak egyikük, a 15 éves szürke mfv. herélt állt kedvetlenül középen. Szattyán, a rajongásig szeretett paripa ösztönösen érezte, hogy gazdája elment örökre. Ezt nem a fájó gyász érzelme keltette bennünk, hanem valóság volt, mert Szattyán immáron 50 nap elteltével sem hajlandó enni, csak mélán szálaz egy keveset.
Hargitai József őrnagy temetési szertartására 2007. február 23- án a Pestszenterzsébeti Köztemetőben került sor, katonai tiszteletadással. Ravatalánál dr. Piószeghy János vezérőrnagy búcsúzott a Zalka Máté Nemzetvédelmi Egyetem nevében. Megható mondatai az elvesztett, minden helyzetben megbízható és precíz munkatársat, a mély szellemiséggel megáldott lovas hagyományőrzőt méltatták. Utolsó útjára a 32. Budapest őrezred díszegysége és zenekara, a Nemzeti Lovas Díszegység alegysége, számos hagyományőrző egyesület, rangos katonai és lovas kiválóságok, bajtársak és barátok kísérték gyászoló családját követve. Koporsóját ágyútalpon vontatta négy fekete nóniusz, Szegedi Gábor hajtásával. Utolsóként Hohol István ny. alezredes búcsúzott el a Bolyai Honvéd Lovasklub nevében – Berkesi: Ennyi az egész című versével – szeretett parancsnokuktól. A díszsortüzet követően tisztelegve vonult el síremléke mellett az őrezred és a lovas díszegység. József lovának, Szattyánnak legyengült állapota végett egy másik „tisztihátas” búcsúzott képletesen el örökre gazdájától.
A gyászszertartás a Takarodó elfújásával ért véget. Megközelítőleg ezren vettek részt Hargitai József őrnagy búcsúztatásán, bizonyítva, hogy mennyien tisztelték, szerették. Halálhírére egyetlen hívó szóra szerveződött és gyűlt egybe a katonai- és lovas hagyományőrzők tábora az elment bajtársnak járó utolsó tisztelgésre. Leírhatatlan példája ez az önzetlen baráti összefogásnak. Köszönet érte a különböző szervezeteknek és az együtt érző, segítőkész együttműködőknek, mint többek között: a Lázár testvérek, Szegedi Gábor, Göttler Vilmos. Hargitai József és a Magyar Lovas Kör kapcsolata hét évvel ezelőtt kezdődött és fonódott barátsággá. Párjával, Hajdú Ágnessel és hagyományőrző bajtársaival rendszeresen jelen voltak komáromi ünnepségeinken, egyéb rendezvényeinken és családias hangulatú kirándulásainkon. Sajnos mindez immáron csak emlék marad, féltve őrzött örök emlék.
Megőrizve őt magunkban és nagyszerűségét továbbadva az utókornak, hogy örökké élhessen példaképként, „mert szívek őrzik, nem szavak”. Nyugodjon békében! Akinek nem volt módja őt ismerni, az most olvassa el rövid életútját, melyet két évvel ezelőtt állított össze élettársával, Hajdú Ágnessel. Majd a végső búcsú mondatok illessék meg Ágnest, az „örök Kedvest”. (Pajlócz)
Természetrajongóból katona – katonából lórajongó Szülei Balassagyarmatról költöztek a fővárosba, így ő 1951-ben már Budapesten született. Gyermekévei – iskoláskorig – vidéken maradt, földművelő nagyszülei felügyelete alatt teltek. Kelés hajnalban, utazás lovasszekéren ki, a mezőgazdasági földekre szántani, a lóvontatású eke után ballagó nagyapa nyakában ülve. A kifordított föld és a réti virágok illata volt első lebilincselő élménye. Utána az iskolapad és vele a városi élet forgataga következett. A természet szeretetével beoltott fiatalembert az élet – furcsa fintorral – műszaki pályára sodorta. Középiskolában gépipari technikusi, majd a katonai műszaki főiskolán jármű-gépészmérnöki diplomát szerzett. 1974-ben hivatásos honvédtisztként avatták. Első beosztása Szabadszálláson, a Kiskunságban volt. A beilleszkedés és a családalapítás évei következtek. Ott születtek meg gyermekei, Ákos és Edit.
A természet – a csodálatos szikes puszta képében – újra elérhetővé vált számára. Szabadidejében kijárt a rétekre, a tavakhoz – fényképezőgéppel a kezében, nemcsak látni, de megörökíteni is a nyüzsgő élővilágot. A katonai szolgálat 1983-ban újra a fővárosba szólította, ahol a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolán tiszti iskolás hallgatók századparancsnoka lett, majd kilenc évre rá átvette a felsőoktatási intézmény ügyviteli irodájáénak vezetését. Hétvégeken rendszeres időtöltésévé vált a galopp és az ügető versenypályák látogatása, ahová nem fogadni, hanem lovakat látni járt el. Saját magának fényképeken, ceruzarajzokon, festményeken örökítette meg a versenylovakat, felépítésük, mozgásuk tanulmányozása céljából. Lovaglással is megpróbálkozott, de a bérlovardák világából hamar kiábrándult. Közelebbi kapcsolatba akkor került a lóval, amikor is 1993 májusában társadalmi munkában elvállalta a főiskolai sportegyesületben újonnan létrehozott lovas szakcsoport vezetését. Az azóta eltelt 9 év alatt legkedvesebb időtöltésévé, mondhatni szenvedélyévé vált a lovakkal és a lovasok kiképzésével való foglalkozás. Ez alatt több mint száz tisztiiskolás hallgató és hivatásos katona kiképzésében vett részt, miközben ő maga is megalapozta és fejlesztette lovastudását. Közben figyelme egyre inkább a lovak megértésére, a velük való kapcsolat kialakításának lehetőségeire irányult. 1999-ben a lovasklub saját lovakat kapott. A róluk való gondoskodás és a közvetlen kapcsolat szinte már családias légkört eredményezett. Sokéves, figyelmes vizsgálódás tapasztalatait a legjobb tudása szerint igyekszik átadni az általa vezetett lovasklub tagságának. A lóval komolyabban foglalkozni kívánó ember részére az alábbi intelmeket fogalmazta meg: „A ló, ősi, természettől kapott akarattal, önálló egyéniséggel rendelkező, a lelke mélyén szabad élőlény. Vannak jó és rossz napjai, lehet vidám és rosszkedvű, friss és fáradt, egészséges és beteg. Ereje lenyűgöző, de nem végtelen, ezt a lovasnak kell beosztani, mert ő nem fog szólni, ha ereje elfogyott. Bánjunk vele szeretettel, határozottan, de sohasem durván. Az erőszakos, durva lovas – embertelen ember. Lóval való foglalkozás közben Indulás a 2004-es emléktúrára a Dóra-majorból minden emberi gyengeség lelepleződik. Nézzünk bele a tükörbe, amit a ló tart elénk: ECCE HOMO!” A felelősség érzésén túl a ló maradandó nyomot hagy az ember lelkében. A gondoskodás, a kölcsönös megértés és az együtt végzett munka örömét az idő ragaszkodássá halmozza, kitörölhetetlen emléket hagyva bennünk a szeretett élőlény elmúlása után is. Ez a gondolat vezette arra az elhatározásra, hogy az örökké zöldellő mezőkön nyargalászó kedves lovainknak emlékhelyet tervezzen. Mégpedig olyat, ahol az emlékező ember hajdan-volt lova nevét maradandóan meg tudja örökíteni. Dr. Berek Lajos ezredesnek, a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Kar főigazgatójának – aki „fanyüvőnek” vallja magát, és az országban több városban, településen lévő különböző emlékhelyekre készített faragványokat – megtetszett az ötlet. Önzetlenül elvállalta és megalkotta azt a hét faoszlopból álló faragványt, amelynek két méter magas központi oszlopába örömében szabadon ágaskodó ló domborművét alkotta, alá pedig harminchárom nyelven a „LÓ” nevet véste. A jobbról és balról félkörívben elhelyezett kisebb oszlopokra híres, kedvenc lovaik nevét tartalmazó réztáblákat helyezhetnek el az emlékező lovasbarátok. Az ötletet 1915-ben a mai Deák téren felállított – tölgyfából Sidló Ferenc által faragott – lovas szobor adta, aminek felületét hamar beborította a fronton harcoló katonák segítésére szánt adományokat jelképező rézlemezek sokasága. Így tudja a jó szándékú közakarat a fát, fémmé változtatni. Eddig tart az az önéletrajz, amelyet két éve együtt írtunk. Ennyi volna? Nem ez mind „csak” a történet, az EMBER, az érzések fel-felcsillannak, ám csupán röpke, futó gondolatként.
És nem szól arról, hogy a Nemzeti Lovas Díszegység tagjaként – a hétköznapok fáradságát, minden rossz történését elmosva – mennyi jó érzéssel ajándékozták meg az ott szerzett barátságok és a lovak szeretete. És arról sem mesél, hogy hagyományőrző lovastisztként milyen büszkén viselte a második világháborús egyenruhát, bárhová mentünk is rendezvényre vagy hosszabb-rövidebb lovas túrára. Szívén-lelkén viselte az állatok sorsát, igyekezett biztosítani jól tartásukat, mindig odafigyelt arra, hogy – a lehetőségekhez képest – ember és ló egyaránt jól érezze magát. Azon fáradozott, hogy mindenkit és mindenkinek segítsen, az sem számított, ha ez esetleg a saját kárára volt. Nem beszélt arról sem, hogy szeretett fotózni, milyen örömmel töltötte el egy-egy sikerült fotó, egy-egy jól elkapott pillanatfelvétel, s milyen felszabadult, gondtalan életérzéssel ajándékozta meg a természet szeretete, a természetben eltöltött idő.
Mindig úgy élt, hogy saját gondjaival, bánataival ne terheljen senkit, ne okozzon bánatot, sajnos, nagyon ritkán fogadta el a segítséget, mindig erősnek mutatta magát, amit sokáig el is hittem neki. Bíztam benne – és azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül –, neki soha semmi baja nem történhet, ám egy baleset ráébresztett, amit addig sejtettem, bár gondosan titkolta – hogy mennyire törékeny is. Jobbján Ágnessel hagyományőrző bajtársaival 2005-ben Komáromban Igazembernek ismertem meg, életem társaként sem csalódtam benne, lényével is igazolva az általa megfogalmazottakat: „a szeretet, az odafigyelés, a gondoskodás, a kölcsönös megértés és az együtt végzett munka örömét az idő, ragaszkodássá halmozza”. Távozása feldolgozhatatlan, értelmetlen, hatalmas űrt, kitörölhetetlen fájó emléket hagyott maga után.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
