DR. KÓSA-REZNEK JENŐ ny. tüzér ezredes, lovaglótanár, mesteredző Kézdivásárhely, 1898. február 12. - Budapest, 1965. október 10.

  Spártai egyszerűségben, magánosan élő, érdes modorú, a társaságot kerülő, ritkán mosolygó, zárkózott, csak a lovaglással foglalkozó ember volt dr.Kósa-Reznek Jenő (Kósa előnevet 1941-ben vette fel). A jó lovaglási feltételek megteremtéséért harcoló vezető volt, de a lovasokat is keményen bírálta, s ezért sokan szálltak vitába vele. Válaszaiban élesen és harapósan vágott vissza, egyedülálló szakmai ismereteit azonban senki se kérdőjelezte meg. Nagy felkészültségű, még az elzártság, az elszigeteltség éveiben is jól tájékozott, s mint mondta magáról, „Isten-adta tehetséggel" megáldott gyakorlati lovas és nemzetközileg elismert lovaglótanár volt. Kósa-Reznek Jenő a korszerű magyar lovassport egyik meghatározó, nagyon markáns egyénisége volt. 1917-ben fejezte be a középiskolai tanulmányait és az érettségi után azonnal katonai szolgálatra hívták be, Aradra. 1918-ban már főhadnagynak léptették elő. Elvégzi a Ludovika Akadémiát (tüzér szakon), majd az Allam- és Jogtudományi kart, ahol 1927-ben doktorál. A törzstiszti iskolára 1936-ban vezényelték. 1941-ben alezredesnek, 1943-ban pedig ezredesnek léptették elő. Az erdélyi bevonulás időpontjában Örkénytáborban volt lovaglótanár és ekkor csapatszolgálatra való beosztását kérte. Ettől kezdve a lovassporttal nem foglalkozott. Csapatszolgálatát Marosvásárhelyen, Budapesten, Nagykőrösön, Hajmáskéren teljesítette, majd 1944-ben a lengyelországi frontra vezényelt lovas hadosztály tüzérparancsnoka volt. Itt könnyebben megsebesült, amikor a hadosztálytörzset szállító autójuk aknára ment. Részt vett a lovas hadosztály magyországi harcaiban, majd a hadosztállyal együtt 1945. márciusában Németország területére vonult vissza, ahol május 7-től szeptember 14-ig amerikai hadifogságban volt. Szeptember 17-én érkezett haza és azonnal szolgálatra jelentkezett, előbb rendelkezési állományba helyezték, majd 1946-ban ezredesi rangban elbocsátották a hadseregtől. Katonai pályafutása 1920-tól szorosan kapcsolódik a lovagláshoz. 1920- ban és 1921-ben Kecskeméten két equitációt végez el. „Kiváló" eredménye alapján 1924 őszétől a PIK-hez, a Lovaglótanárképzőbe vezénylik. A hároméves iskolát 1927-ben fejezte be. Rövid csapatszolgálat után lovaglótanárnak és a Lovaglótanárképző Intézetben levő olimpiai osztályba vezényelték. 1928 őszétől a kecskeméti tüzértiszti tanfolyam lovaglótanára. 1929 őszén, három tiszttarsaval együtt, az olaszországi pineroloi és Tor-di-Quinto-i lovaglótanarkepző tanfolyamokra küldték ki. Hazatérve Örkénytáborban lett lovaglótanar, 1937-től pedig az Örkénytáborban levő állandó olimpiai ugróosztály vezetője egészen 1940-ig, csapatszolgálatra való bevonulásának időpontjáig. Elso lovasmérkőzésére 1924-ben készült fel, s mint egyik visszaemlékezeseben irta, lovával (Bankár) gyalogmenetben jött fel Szegedről Budapestre. 1935-ig rendszeres résztvevője volt a belföldi és nemzetközi (utoljára Meránban, 1935-ben) lovasmérkőzéseknek. 1928-ban az Amszterdamba kiküldött csapat tagja volt, de az olimpián nem indult lovával (Bushy Leigfoot) 1935 nyárelején megbetegedett és ezután már nagyobb mérkőzéseken nem vettreszt. 1937-től 1940-ig az Örkénytáborban dolgozó Honvéd Olimpiai Ugróosztaly es a nemzetközi versenyekre kiküldött magyar csapat vezetője. A Honvédségtől való elbocsátása után - alkalmanként - a Jóvátételi Bizottságnál, majd a Lóértékesítő Nemzeti Vállalatnál működött közre szakemberként. 1949-ben sikertelenül próbált illegálisan külföldre menni Börtönbe került, majd szabadulása után, az 1950-es évek legelejen a nagytétényi serteshizlaldában dolgozott rövid ideig. 1952-től bekapcsolódott a polgári lovasklubok munkájaba, s 1952-ben részt vett Országos Társadalmi Lovas Szovetség megalapításában, majd az edzői tanács munkájaban. Rövidesen az FM sportistállójának, illetve a válogatott keret istállójanak volt vezetője és ebben a beosztásban, 1953-tól 1958-ig válogatott ugrókeret (így az 1956-osohmpiai ugrócsapat), majd - Keméry Pál halála után - 1958-tól a díjlovasokedzoje lett. Rendkívül magas színvonalú képzettségét ez a legutolsó lovas tevékenysége tükrözi a legjobban: annak ellenére, hogy egész életében elsősorban ugrólovas volt, s mindig az ugrólovasokkal foglalkozott, az olimpíai Nagy Dijra való felkészítést is szakavatottan tudta irányítani. Ez az egykori PIK-ben végzett, Josipovich-tanítványok mindegyikére jellemző volt Igaz - egyik cikkében említette -, hogy Josipovich Zsigmond szerette volna ha az iskolalovaglással kötelezi el magát, de őt inkább az ugrómunka vonzotta. A magyar nyelvű lovassport irodalmának legtermékenyebb szerzője volt Kósa-Reznek Jenő. Első írásai Olaszországba történt vezénylésekor jelentek meg a Szent György című lapban „Pineroloi levelek", illetve „Tor-di-Quintoi levelek" címmel. Ezután rendszeresen ír a lovaglásról, majd az 1936-os olimpia után, az ugrócsapat vezetőjeként, elemző cikkekben számolt be a magyar lovasok külföldi szerepléséről. A háború után cikkei a Pegazusban és a Lovassportban jelentek meg Ezek kozül különösen tanulságosak a ugró- és díjlovagló mérkőzésekről szóló beszámolók és a résztvevők egyéni elemzései. Ezekben nyilvánul meg legjobban személyisége, a lovassport iránti elkötelezettség és a minden lovassal egyformán foglalkozó tanár, az olimpiai csapat tagjának és a kezdő lovasnak egyaránt segíteni akaró edző, a lovassport ügyének elkötelezettje. Személyében kell keresnünk az Országos Társadalmi Lovas Szövetség szakírói munkaközösségének egyik társszerzőjet. Ez a munkaközösség készítette az Útmutató a lovasbajnokságok felkészüléséhez" (1951), a „Lovas ugró-sport" (1952) a „Lovaglás és hajtás" (1954) című műveket. Máchánszky Gyulával közösen készítették el a Magyar Testnevelési Főiskola „Lovaglás" (1962) című jegyzetét, amely az Edzőképző Intézet által szervezett lovasoktatói tanfolyam anyaga volt. Az 1960-as évek elején, a politikai légkör enyhülésével, Kósa-Reznek Jenőnek lehetősége nyílott, hogy meghívásra külföldre menjen. Jó barátja, Adriano Bondi, olasz lókereskedő, aki szinte Pineroloban végzett és rendszeresen vásárolt lovakat Magyarországon, több alkalommal is meghívta Olaszországba. Utolsó olaszországi tartózkodása alatt, 1965-ben lóról esett, súlyos belső sérülésekkel jött haza. Budapesten baleseti kórházba került, ahol rövid idő múlva, 1965. október 10-én meghalt. Hamvait a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra. (Ernst József)