Makkos Vilmos
 vagy ahogy az egész ország ismeri, "Vili bácsi". Az ismert sportember és lovasedző lovasok generációit nevelte lószeretetre, a ló és az ember iránti tiszteletre, megbecsülésre, és mindenekelőtt emberségre. Kezei alól került ki olimpiai résztvevő, válogatott sportoló, eredményes lovas és egyszerű lószerető amatőr egyaránt. Egy dologban valószínűleg mindannyian egyetértenek: Vili bácsitól annyi segítséget, lovasemberi tartást kaptak, amely elegendő volt egész pályafutásukra. 1996-ban Makkos Vilmos munkásságát Széchenyi-díjjal ismerte el a magyar lovastársadalom.
Honnan ered a lovakhoz való kötődése? Földsziget-pusztán laktunk, édesapám bognár volt, pajtásom pedig Csillag Misi, akinek az édesapja csikósként szolgált. Mi, gyerekek, kijártunk játszani a legelőre, fel-felültünk a lóra. No, mindjárt az elején én le is estem, eltörött a vállam, bekerültem a csornai kórházba. Ez azonban nem vette el a kedvem a lovaktól, és az iskola befejezése után, 1937-ben Kisbérre mentem lovásznak. Itt 1942-ig lovász voltam, majd ekkor katona lettem, aztán "ahogyan gyűltek a csillagok", idővel én lettem a kisbéri felállító istálló parancsnoka. Milyen lovak voltak ebben az időben Kisbéren? Kiváló kisbéri félvér állomány volt ekkor a kezem alatt. Zömében kancák és fiatal mének, amelyeket nekünk kellett kiképezni, körülbelül egy jó vadászló szintjéig. Ma is szívesen emlékszem vissza a Maximokra, Dunure, Fenék, Naplopó és Nepomuk ivadékokra. 1942-43-ban kerültek Kisbérre Széplak és Formás - trakehneni import mének -, amelyeken még lovagoltam is. Mindkettő nagyon szép és jó lovaglású mén volt, de nekem különösen a sárga Formás tetszett. Neki nem volt annyi csikaja, mint Széplaknak, meg aztán abból a szempontból szerencsétlen is volt, hogy az az ivadéka, ami Németországból visszatért, kissé ideges, nehéz lovaglású volt.
A háború viharában:
Közben dúlt a második világháború, közeledett a front. 1944 őszén a lovak egy részével, nagyjából az állomány felével bevagoníroztunk, és irány Németország. Ott töltöttem a következő három és fél évet. Ez alatt az idő alatt is folyt a ménesben a tenyésztői munka, és a lovakat is rendszeresen lovagoltuk, akár ha itthon volnánk. 1945-ben vége lett a háborúnak, hadifogságba kerültünk. Nekem azonban nagyon jó sorom volt. Rengeteg ló volt ott, nem csak magyar lovak, így aztán lovagolhattam, amennyit akartam. Később jóba lettem az amerikai parancsnokunkkal, egy őrnaggyal, aki félig indián származású volt. Maga is kitűnő lovas, az 1936-os berlini olimpián az amerikai csapat tagja volt. Hamarosan maga mellé vett. Csakúgy, mint egy lengyel olimpikon lovas bajtársát is, egy századost, akit egy lágerből szabadítottak ki, és élete volt a ló és a lovaglás. Ilyen körülmények között én, aki szintén csak a lovaglásra tudtam gondolni, ugyan fogságban voltam, de nem érzékeltem belőle semmit, mert nekem életemben nem volt és nem is lesz olyan jó sorom többet, mint akkor volt. Már az első nagy versenyeken lovagoltam, 1946-ban Aachenben. Aztán 1947-ben Garmischpartenkirchenben. Angolok, franciák, amerikaiak, lengyelek, németek között egyedüli magyarként. 1947 őszén megkaptuk a hazatérési parancsot. Az őrnagy nagyon szerette volna, ha kint maradok és kimegyek vele Amerikába, de engem hazahúzott a szívem. Pedig olyan lovakat lovagoltam, mint például a hannoveri Darklang, amely aztán kikerülve Amerikába, az 1948-as londoni olimpián harmadik helyezést ért el. Ha kint maradok, én lovagoltam volna. Az együtt töltött idő és a sportbarátság emlékére az őrnagy megajándékozott egy lóval, helyesebben egy csikóval, Darlinggal, amely egy általam kint lovagolt, kitűnő ugró hannoveri kanca lánya volt, egyike az első hannoverieknek, ami bekerült az országba. Később magam lovagoltam. Sportban jó képességű ló volt, majd aztán Mezőhegyesre került tenyészkancának.
Új rendszer, új remények:
Visszakanyarodva 1947-hez, mikor hazaérkeztünk, a lovak mentek Kisbérre, Parragpusztára, bennünket pedig bevittek a komáromi várba, ott lekádereztek, majd másnap el is mehettünk haza. Pár hét múlva visszatértem Kisbérre, Felső-Vasdinnyére lovásznak, míg tartott a fedeztetési idény, majd bekerültem Kisbérre, az időközben felállt méntelepre. Ősszel hazamentem a szüleimhez parasztnak. Egy évet dolgoztam otthon. Learattunk. Ekkor jön édesapám, és mondja: baj van, fiam, le kell adni a gabonát. Alig maradt valamennyi búza a padláson, zabból is csak három zsák maradt a beszolgáltatás után. Mi lesz így az én csikómmal? Na, abbahagytam a gazdálkodást, és újra munka után néztem. Nagyszentjánoson helyezkedtem el, 1949-től.
Az olimpia örökre álom maradt: Még 1947-ben, búcsúzóul kaptam egy fényképet az említett lengyel századostól, amelyre azt írta, reméli, egy következő olimpián találkozunk, és én képviselem majd a magyar színeket. Ekkor megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, kijutok az olimpiára. Néhány év múlva, 1956-ban, mikor az olimpia lovas számait az Ausztráliában dúló lópestis miatt Stockholmban rendezték meg. Csakhogy az elvtársak nem engedtek kimenni! Pedig az indulás előtti utolsó napig mindenünk megvolt, úgy tudtuk, indulunk is. A military válogatottnak sem azelőtt, sem azután három olyan jó lova nem volt, mint akkor a mieink. Ezt nem én mondtam, hanem az örkénytábori régi tisztek, akik edzettek bennünket. Id. Bodó Imre, Reznek Jenő, Keméry Pál, Németh Dezső és még néhányan. Ilyen nagy tudású szakembergárda képzett ki bennünket, és akkor az indulás előtti napon közölték velünk a hírt, hogy itthon maradunk. Ha ezt Sebes elvtárs megmondja korábban, talán beletörődünk, de így hatalmas volt a csalódásunk. Pedig akkor olyan lovam volt, Pillangó, amelyikkel ahány versenyben indultam, mindet meg is nyertem. Még díjlovaglásban is, pedig azt nem nagyon szerettem. Egy verseny díjlovagló száma után odajött hozzám Reznek Jenő bácsi, és megkérdezte tőlem:
Te fiam, melyik évben végeztél a Ludovikán, mert nem emlékszem rád?
Mire én: Persze, hogy nem, mert én Kisbéren voltam lovász.
No, nem akarta elhinni, csodálkozott.
Hát akkor hol tanultál meg így lovagolni?
Merthogy a díjlovaglás után, a bírók közül a ludovikásoknál magasan én lettem az első, míg a többi bíró hátrahelyezett, és meg akart vigasztalni.
Nem baj, tábornok úr, a többiek úgyis csak a lovam farkát látják majd terepen.
Ne mondd nekem, hogy tábornok úr, mert meghallják, és mehetek vissza. Inkább mondd azt: Jenő bátyám. Merthogy nem sokkal azelőtt engedték ki az internálótáborból. Hát ilyen idők voltak azok.
Aztán Nagyszentjános következett: A Nagyszentjánosi Állami Gazdaságnál a lóösszegyűjtés és a lóelosztás volt a feladatom a környék állami gazdaságai számára. Én eljártam a vásárokra, ahol a kereskedőktől, parasztgazdáktól átvettem a lovakat. Mivel én is környékbeli voltam, a parasztok jól ismertek, és sokan ajánlották a jó származású lovaikat, csikóikat. Ami tetszett, azt átvettem. Aztán a legjobb származású lovakat (Maxim, Fenék, Dunure stb.) Nagyszentjánosra vezényeltem. Így szedtem össze a környék legjobb lovait. Na, most már csak jó ménekről kellett gondoskodni. Elmentem Kisbérre, és a fiatal mének közül kiválasztottam Filout. Mellé választottam egy XXV-ös vagy XXVI-os shagyát is. Akkor, csikókorukban nem kellettek senkinek, de később törzsmének lettek Bábolnán. Ezek kezdtek el Nagyszentjánoson fedezni. Kicsit később sikerült megszerezni Fidibusz XX angol telivért is. Így kezdtem a tenyésztést, és mire 1960-ban megszüntették a tenyészetet, már 45 darab Filounk volt! Na, ekkor huszoneggyel közülük átvonultam Kisbérre. A többire kimondták a halálos ítéletet: vágó. Ezt nem hagyhattam annyiban. Felhívtam minden ismerőst, üzentem a parasztoknak, szőrért szőrt cserélve próbáltam átmenteni ezt a magas színvonalú tenyészanyagot. Nekem kellett volna leadnom őket, gondoltam, inkább elosztogatom őket útközben. Mentünk a vásárra, útközben láttunk egy rossz lovat, kifogtuk: szürke-szürke, hadd menjen! Tizenkét jó csikót a főállattenyésztővel együtt megpróbáltunk a tehenek közé elrejteni. Mind Filouk voltak. Összebéklyóztuk a lábukat, hogy ne szaladjanak el. De azok összekötött lábbal is visszaugráltak a ménes régi istállójához! Meglátta őket az igazgató, lett is belőle cirkusz. Míg élek, nem felejtem el.
 Pillangó:
Történt egyszer, hogy egy idősebb lókereskedő, aki apámat jól ismerte, odajött hozzám, és ajánlott egy tüzes lovat, Pil XX angol telivér leszármazottját - melyről tudtam, hogy nagyon sok jó ugróló utódja volt Kisbéren -, amelyet Mezőörsre adtak el a gazdaságba. Nekem se kellett több, másnap hintóba fogattam, és áthajtottam Mezőörsre. Az igazgató, aki egyébként suszterember volt, még örült is, hogy ettől a bolond lótól megszabadítottam. Adtam neki két lusta lovat cserébe. Nos, ez volt Tempó, Pillangó nővére, amely kiváló ugrólónak bizonyult később. Hogy szavamat ne felejtsem, Tempó anyja koronás kanca volt, tehát mihelyt szerét ejthettem, egy politikai fejtágító helyett - ez 1952-ben történt - inkább elmentem ahhoz az öreg paraszthoz a papírokért, aki tenyésztette a lovat. Ott láttam meg Pillangót, aki két és fél éves volt ekkor. Éppen engedték be a karámból, gyönyörű, jó mozgású csikó volt. No, én mindjárt mondtam a gazdának, hogy adja el nekem, de ő nem akart kötélnek állni. Tízezer forintra tartotta akkor, mikor 5 ezerért már jó lovat lehetett venni. Nem volt mese, engedélyt kértem az elnöktől, hogy ennyi pénzért is megvehessem. Mire megkaptam az engedélyt, addigra a lókupecek már megvették a bácsi vőjétől a lovat (négyezer-ötszáz forintért!), mert közben az öreg ágynak esett. Na, erre üzentem az összes lókereskedőnek: ha ez a ló kikerül a megyéből, nem veszek át több lovat tőlük! Ez megtette a hatását, másnap az enyém lett a Pillangó. Származására nézve apáról Tengőd Ballada Maxim-Dunure vonalra ment vissza, anyja pedig a Pil XX angol telivérre. Életem legjobb lova volt. Ahol indultam vele, szinte mindent megnyertem. Volt olyan év, hogy három országos bajnoki címet is. Sok lovat lovagoltam már, de ilyet, amelyik nem mondott soha nemet (és magam sem tudtam, hogy hol a teljesítményének a határa), sem azelőtt, sem azután nem láttam. És ezzel a lóval nem tudtam kijutni az olimpiára! Pedig képesség az volt benne. Én a militarysokkal készültem, de együtt voltunk az ugróválogatottal. Nem bírtak a 140-es pályán hibátlant menni, még Aranyos, a kor legjobbja sem. Akkor azt mondja nekem Jenő bácsi (Reznek Jenő - a szerk.):No, Kulák - ez volt a becenevem, mert én mindig sonkás tojást ettem reggelire, amit a többiek csorgó nyállal néztek, és elneveztek Kuláknak -, gyere, aztán mutasd meg nekik, hogyan kell lovagolni! Mi csak 120-on lovagoltunk, de Pillangónak a 140 meg se kottyant. Mi tudtunk egyedül hibátlant menni. Mikor Jenő bácsi megtudta, hogy nem utazunk Stockholmba, így vigasztalt: Nem baj, Kulák, fújd ki magad, ha ezek (mármint az ugrólovasok) megjönnek az olimpiáról, a magyar bajnokságon majd megverjük őket. El is jött az Ob, hat számban indultam Pillangóval, mind a hatot meg is nyertem. Igaza lett Jenő bácsinak. Mikor aztán Pataki elvtárs akarta feltűzni a lovamra a díjszalagot, nem engedtem. Nekem gazemberek ne szalagozzák a lovamat! A harag rossz tanácsadó, azóta százszor megbántam már, de akkor a méltatlanságok miatt nagyon megmérgesedtem, és 1957 elején eladtam a lovat 100 ezer forintnyi schillingért Ausztriába, Bécsbe, egy Hollander nevű lovasnak. A sors iróniája, hogy ő nem bírt Pillangóval, és sose tudott nagy eredményeket elérni vele. Azért az eladásnál azt az egyet kikötöttem, hogy másnak nem adhatja tovább, és a sportkarrier után vissza kell, hogy adja Magyarországra. Három lovat kap érte cserébe. Majdnem 20 évesen került vissza Pillangó Mezőhegyesre. Az első csikója elpusztult, de aztán született neki két kancalánya: Artemisz és Vadrózsa. Mindkettő Ramzes Junior holsteini mén után. Lehet azt mondani, hogy korukban a mezőhegyesi sportló kimagasló egyedei voltak. Született egy ménfia Korhely XX után, Korhely II, amely sok jó csikóval ajándékozott meg bennünket. Az után, hogy Pillangót eladtuk, megfogadtam, hogy többet nem lovagolok. De ezt csak két hónapig tudtam betartani.
 Aranyálom:
Az eladás után, a jó üzletért cserébe a Lovas Szövetség ígért nekem egy szolgálati lovat. Az ország bármelyik tenyészetéből választhattam! Na, én nyakamba is vettem az országot, hol van még egy eredeti Maxim. Akkor találtam Kisbéren Aranyálomra. Apáról Maxim VI, anyáról gidrán volt, még a régi gidránok közül. Ez a ló még a honvéd ménesben született, Bőszénfán. Ez volt az egyetlen Maxim Kisbéren, de olyan nyeszlett volt, hogy mikor felültem rá, majdnem behorpadt a dereka, és kicsit féloldalasan is járt. De hát nem volt több Maxim, csak ez. Mondták is, akik látták:
Te, Vili, nem választottál rosszul?
De nekem egy régi barátom, Szabó Jóska lovagolta már ott a többi csikót is, és ő tanácsolta, hogy ne engedjek, csak ezt vigyem. No, utána kötöttem a hintónak, Nagyszentjánosig meg sem álltunk. Ez toronyiránt 35-40 kilométer. Akkor aztán elkezdtem erősíteni Aranyálmot. Egy évig csak lépés-ügetést lovagoltam vele, meg kint volt a legelőn a csikókkal. Sokszor még a Duna-ágat is átúszta velük, úgyhogy rövidesen jó kondícióba jött.
Korábban, még mikor Pillangót eladtam, egy lovasgyűlésen azt mondta nekem Várady Jenő:
Te sértődésből elengedted a kék madár farkát, pedig azt az életben csak egyszer lehet megfogni.
No, ebben igaza is volt, hanem én azért azt mondtam: Nem baj, gyerekek, három év múlva az a kék madár újra az enyém lesz! Hát bejött. Három év múlva az Aranyálommal mindenkit megvertem, még Aranyost is magasugratásban! 1972-ig megvolt. Sok versenyt nyertünk vele. Jó ló volt.
Sárvári intermezzo:
1960-ban Nagyszentjánosról bekerültem Kisbérre. Talán három hónapig voltam ott, utána Sárvárra kerültem, a Sárvári Ménes vezetője lettem 1962-ig. Aranyálmot vittem magammal. Megmondom őszintén, nem szerettem ott, mert felülről helyeztek oda a készbe, amit azok az emberek hoztak létre, akik azelőtt az én parancsnokaim voltak, most meg ott dolgoztak a kezem alatt. Nem éreztem a feladatban semmi kihívást. Szerettek ugyan, de én kellemetlenül éreztem magam. De egyvalamit azért el kell mesélnem. Aki nem tudja, hát hadd tudja meg: a ménes-felszámolások, összevonások gyászos évében, 1961-ben történt. Épp egy szegedi lovasversenyen voltunk, mikor eldöntötték Bábolnán, hogy a Sárvári Ménes is meg fog szűnni. Az istállókból baromfitelep lesz. Megjöttünk a versenyről, mondja nekem Őze elvtárs, aki jó ember volt: Tudod, fiam, vége a ménesnek, mert felét elviszik Poroszlóra, a másik felét pedig Dalmandra. Nahát, Dalmand mára megszűnt, Poroszlón meg már akkor is lerágták egymás sörényét meg farkát a lovak, olyan rosszak voltak. Ezt onnan tudom, hogy Őze elvtárs elküldött, hogy megnézzem, milyen körülmények közé kerülnek a lovak. Hát Poroszlón - te Szűz Mária! - én majd' hanyatt estem, nem hittem a szememnek. Hazamentem, aztán másnap meg rögtön fel a minisztériumba. Én, a csizmás paraszt bemegyek a várószobába, a sok, öltönyös úriember pedig mind ott áll hosszú sorban, kihallgatásra várva a miniszterhelyettes irodája előtt, aki egyébként huszárhadnagy volt, és a fiát én tanítgattam nyaranta lovagolni. Hosszú a sor, kiállok középre, hát Zsuzsi, a titkárnő meglátott, és soron kívül bevitt a miniszterhelyetteshez. Épp egy halgazdasági igazgató, egy főagronómus és egy főkönyvelő volt nála. Megkérdezi a miniszterhelyettes, miért jöttem. Erre én vigyázzba vágom magam, és jelentem neki:
Pali bátyám, huncut gazember lesz az, aki a Sárvári Ménes megszüntetését elrendeli!
Erre azt mondja:
 De hát én rendeltem el.
Erre kiszaladt a számon:
Akkor maga! - és elmondtam, mit tapasztaltam Poroszlón
Erre aztán így szólt az elképedve bámuló halgazdaságiak felé:
Lássátok, ez egy őszinte ember! Menj haza, fiam, de előbb igyál egy pálinkát! Rövidesen küldünk ki egy bizottságot, és megnézik, milyen is a te híres ménesed.
Na hazamentem, módba hagytam az embereket, még az eddiginél is nagyobb rendet tartottunk. Minden este három kocsi szalmát almoltunk a lovak alá. Aki élt és mozgott söpört, meszelt, lovat pucolt: vártuk a bizottságot. Csak nem jöttek. Egyik nap aztán hajnali fél hatkor ébresztenek, hogy megjöttek. Fülesi és Pál elvtárs. Huszonöt sportlovunk volt ekkor, meg négy darab négyesfoga-tunk, plusz az évjárati csikók és az anyakancák. Mindent szótlanul végignéztek, jegyzeteltek. Végül kérdezi Fülesi elvtárs, a minisztériumi főállattenyésztő, egy rendkívül szigorú ember:
Mi a problémája, Makkos elvtárs?
Erre én előadom, hogy nem akarjuk, hogy a ménest megszüntessék. Röviden csak annyit válaszolt:
Akkor megmarad.
És úgy is lett. Kocsiba ültek, elmentek. Az emberek nagyon örültek, hogy nem lesz tyúktelep a ménes helyén. De én is ám!
Még egy dolog. Ami Sárváron hozzám kapcsolódott, az Zoagli XX. Abban az időben kerültek be a Bábolnai Állami Gazdasághoz Zoagli XX és Falerno XX angol telivér mének. No, én felmentem, megnéztem őket, nagyon tetszett Zoagli XX. Sokan tartottak tőle, de én nem voltam rest, fogtam magam, elmentem az igazgatóhoz, Burgert Róberthez, és megszereztem Sárvárnak egy szezonra a sárga mént. (Zoagli XX később a kor legjobb ugróörökítőjének bizonyult. Magyarországon sajnos viszonylag kevés félvérben nemzett utóda maradt, de Zoagli XX neve a pedigrében, ugróló esetében még ma is ásznak számít.
Szombathely fénykora:
1962-ben eljöttem Sárvárról. Ennek az az előzménye, hogy még Sárvárról én szerveztem az első Savaira-karneválokon a lovas felvonulásokat, ami nagyon megtetszett a szombathelyieknek. Nagyon szerettek volna élénkebb lovaséletet a városukban. Így aztán rövidesen kialakítottunk egy kis lovasiskolát nyolc lóval a Petőfi utcában. 1962 áprilisában kezdtük el a működést. Így kerültem Szombathelyre, és az óta is itt vagyok. Az a sok iskolás gyerek, aki a karneválon részt vett, mind ott volt lovagolni tanulni. Sokszor csak tíz perc jutott egy gyerekre. A Dallos Gyuszi is abban a brigádban volt. De ha versenyt kellett szervezni, nem volt ám gond, hogy ki jön segíteni. Az volt a baj, hogy nem tudtam mindenkit meghívni. Életem talán legszebb időszaka volt Németország óta, hogy azt a sok tudatlan gyermeket rávezethettem a ló és a lovaglás szeretetére. Szerencsém volt, mert Nagyszentjánoson szereztem már egy kis gyakorlatot ebben. Igaz, ott a summás gyerekek közül kerültek ki a lovasaim, és bizony nem voltak mind elég okosak. Soknak iskolája se volt, nehéz volt velük megértetni, mit hogyan kell csinálni. Ehhez képest itt Szombathelyen sokkal értelmesebb gimnazista, érettségizett lovasaim voltak. Nagyon könnyen tanultak, szorgalmasak voltak, egész más világ volt. Az igazság az, hogy a városban olyan vezetés volt, amely pártolta a lovakat abban a rendszerben is, mikor mindenhol vörös posztó volt a ló. Így szerencsém volt, mert mindent megadtak, hogy a gyerekeket tanítani tudjam. Nagyon jó társaság alakult ki a gyerekek között is. Nem maradt meg az, aki link volt, mert egymás közül kitúrták, aki nem odavaló volt. Minden évfolyamból sok jó lovas került ki, nem volt egyszerűen annyi jó ló, amire versenyen fel lehetett volna ültetni őket. Valóságos tülekedés folyt azért, hogy ki lovagolhassa Aranyálmot, mert ő biztos bajnok lett. Minden versenyen más ülhetett rá. Ez volt a kitartó munka jutalma, ösztönzés a munkára.
Említette, hogy Dallos Gyula, és Horváth Zoltán is itt kezdte a pályafutását... Igen, emlékszem rá. Éppen Baranyai Zoltán futószárazta Sólyom nyergében Gyulát. Látom ám, hogy vérzik a ló oldala. Odamegyek, épp le akarom szidni őket, de látom, hogy a kengyelszíj véresre törte a gyerek lábát, az vérzik, de azért ő csak lovagol szó nélkül. Na, mondom, ebből a gyerekből biztos jó lovas lesz. Így is lett. Később már nagyobb volt Gyuszi, mikor mondja nekem, hogy már őneki is jó lenne egy ló, amivel versenyezhetne. Na, mondom, holnapután jön Háry János Magyaróvárról, az a tied lehet. Szépen rendbetettük, felül rá Gyula, hogy ugrásban is kipróbálja. Na, az első akadálynál lovastul hatalmasat buktak, jól összetörte magát. Segítségül fut hozzá egy fiú, aki orvosnak készült, aztán mikor meglátta a vért, elájult, úgyhogy őt is el kellett vinni a mentővel. Háry Jánost pedig odaadtuk kocsilónak.
Horváth Zoltán, többszörös magyar bajnok militaryban a nyolcvanas években, ő is itt kezdte a pályafutását. Hárman voltak testvérek, és együtt jöttek lovagolni tanulni. Mind a három gyerek fent ült már a lovon, mikor egy malac átszaladt a szomszédból, erre megijedtek a lovak, leesett mind. Megfogom a lovakat, keresem a gyerekeket, egy hiányzik. Hát egyszer csak megszólal a közelben álló szilvafa tetejéről:
Itt vagyok, Vili bácsi, ne keressen, itt nem jön rám a ló!
Hát ő volt Horváth Zoli. A testvérei hazamentek, többet sose jöttek, de Zoliból igazi lovas lett. Később kikerült a lovasiskola a városból az Állami Gazdaság lovardájába, és ott működött egészen a nyolcvanas évekig, amikor is én nyugdíjba mentem. A sportban nagyon szép sikereket értünk el, volt, hogy egyszerre két szakági országos bajnok is volt a mi nevelésünkből: Dallos Gyula díjlovaglásban és Horváth Zoltán militaryban. Neki sikerült végül is megvalósítani az én régi álmomat, és 1980-ban kijutott a moszkvai olimpiára, ahol becsülettel helyt állt, csapatban negyedikek lettünk.
Mozgalmas nyugdíjas évek: A nyugdíjba vonulása után máig is aktív Vili bácsi... Így van! A mai napig eljárok régi és újabb tanítványaimhoz, ha igénylik a segítségemet. Márpedig igénylik, mert szinte minden versenyszezon előtt sorban állnak a házunk előtt a kocsik, hogy kihez menjek segíteni. Feljárok Nagycenkre is a méntelepre.
Hogy látja a lovassport és a lovasképzés mai helyzetét? A lovaglást komolyan kell venni. Csak megfelelő lovastudással rendelkező embereknek szabadna oktatni. A legnagyobb bajt ott látom, hogy nem bánnak rendesen az ifjúsággal. Valahogy jobban meg kellene szerettetni velük a lovat. Igazán nem tudom megmondani, hogy mit lehetne csinálni, lehet, hogy ez a fiatalság már nem olyan, mint az én időmben, valahogy nincs bennük szeretet. Akkor, ha egy gyerek véletlen nem tudott lóra ülni, sírva is fakadt, a maiaknak nem számít. Azért vannak kivételek a mai fiatalok között is, mint például Horváth Ágika Nagycenkről, akit edzek is. Ő négy-öt lovat lelovagol naponta, emellett kitűnő tanuló, imádja a lovakat. A sportban meg ma a pénzen múlik minden. Ha nincs pénz, nincs se ló, se edző, se jó lovas. Az volna az ideális, ha az, aki a lovasokkal bánik, meg tudna abból tisztességesen élni, és nem kellene neki ezer más dologgal is foglalkozni. Most már oda jutottunk, hogy nem találni lovast, ha meg is fizetnék, akkor se. Mert ugye csak olyan lovast lehet megfizetni, aki tud is valamit. A mai lovasok viszont nincsenek megtanítva lovagolni. Sok közülük el se fogadja a tanítást. Meg aztán már nincs is kitől. Ti hiába irkáltok a lovaglásoktatásról akármit is, ha senki nem tesz semmit, akinek ez a dolga volna, még a vezetők se. Ez a baj! A lovasok oldaláról meg a következetes napi munka hiányzik. A lovat mindennap le kell lovagolni, szorgalmasan, fegyelmezetten, hogy ezzel képezze a lovas magát is és a lovat is. Ehhez amolyan megszállottság kellene. Talán ez hiányzik a mai lovasokból.
A lovakról mi a véleménye? Ló van bőven, nagyon sok jó ló. Nagycenken is minden évben vizsgáztatunk jó lovakat. Abból a javát elviszik sportkipróbálásra, amelyek aztán eltűnnek. De kérdezem én, hol a mennydörgős ménkűben vannak ezek a lovak? Hiába veszünk mi külföldről hatalmas pénzekért lovakat, ha azokat nem lovagolják! Ezt írd meg nagybetűkkel, fiam! Én mint Vili bácsi mondom, ritkán járok Pestre, de soha nem látok egy éllovast sem lovagolni a pályán. Akkor hogyan lesz abból a jó lóból nemzetközi szintű ló? Szomorúan látom azt is, hogy ma már nincs meg az a sportemberi kollegialitás sem a versenyeken, ami az én időmben természetes volt. Mi elismertük, ha valaki jobb volt nálunk. Majd a legközelebbi versenyen legyőztük. De ma kicsinyes klikkek torzsalkodnak egymással, és mérgezik a légkört. Kinek jó ez? A fiataloknak biztos nem jó példa.
Ha most visszatekint Vili bácsi, elégedett? Ami történt, megtörtént fiam, úgysem lehet rajta változtatni. Az élet adott jót is, rosszat is, de én már megnyugodtam. És igaz, hogy nem lovagolnak, de nagyon büszke vagyok a három unokámra, akiket nagyon szeretek.
Epilógus: Van még egy szomorú dolog, amiről nem szólt a beszélgetésünk, de ahhoz, hogy Vili bácsi emberi nagyságát érzékeltetni lehessen, nem lehet megkerülni. Ez pedig egy súlyos teher, ami alatt sokan megroppantak volna, de neki mégis sikerült újra felépítenie az életét. Ez pedig fia, ifj. Makkos Vilmos korai halála, amelynek ez évben van a 25. évfordulója. A vér nem vált vízzé, és a kis Vilikéből kitűnő lovas cseperedett. Közben a lovassportban is új szelek fújtak, karnyújtásnyira volt már az 1980-as moszkvai olimpia, mikor talán a fiúnak sikerült volna megvalósítani az apja álmát. Ez a közös álom vált semmivé egy keszthelyi military versenyen, mikor a terepszakaszon egy szerencsétlen bukás miatt fiatalon életét vesztette a fiú. Hogy mit érezhetett az apa, nem tudhatjuk, sokan nem tudták volna feldolgozni a tragédiát, neki azonban nagy lelkierővel, idővel sikerült talpra állnia, amelyhez talán erőt adott tanítványai szeretete is, akiket jó néhány év eltelte után még ma is úgy hív, hogy fiam, vagy leányom, s akik mind a nevelő apjuknak tekintik Vili bácsit.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
vagy ahogy az egész ország ismeri, "Vili bácsi". Az ismert sportember és lovasedző lovasok generációit nevelte lószeretetre, a ló és az ember iránti tiszteletre, megbecsülésre, és mindenekelőtt emberségre. Kezei alól került ki olimpiai résztvevő, válogatott sportoló, eredményes lovas és egyszerű lószerető amatőr egyaránt. Egy dologban valószínűleg mindannyian egyetértenek: Vili bácsitól annyi segítséget, lovasemberi tartást kaptak, amely elegendő volt egész pályafutásukra. 1996-ban Makkos Vilmos munkásságát Széchenyi-díjjal ismerte el a magyar lovastársadalom. 
Pillangó:
Aranyálom:
De hát én rendeltem el.
