Pettkó-Szandtner Tibor (1886 június 20.-án Bazin +1961)
– Pozsonytól 20-, Keszthelytől 160-, Debrecentől 300-, Kisbértől 100-, Nyitrától 45-, Puszta-szentkirálytól 180-, Bábolnától 80-, Budapesttől 150-, Bergstettentől 520-, Stockholmtól 2900-, El Zaahratól 2200-, Starnbergtől 480 kilométernyi távolságra – Bazinban egy középbirtokos családban fiúgyermek született. Akkor még senki nem sejtette, hogy egy különleges küldetéstudat erősödésével történelmi, lovastörténelmi, hajtótörténelmi személyiséggel gyarapodtunk…
Különös családnév: Pettkó- Szandtner. A történelmi eredet is különös, mely konkrétan és szimbolikusan is egyesült, amikor az apai Szandtner elé felvette az anyai ágú Pettkó előnevet. Idézet dr. E. Frieilinghaustól : „Apai őse, Szandtner, 1526-ban evangélikus reformátorként Németországból Magyarországra költözött. Anyai családját, Pettkót, 1421-ben Zsigmond király neme-si rangra emelte és egy Trencsén melletti birtokot adományo-zott nekik.” A ló imádattal átitatott, csintalan Tibor, a bohó gyermekévek után a Keszthelyi Gazdasági Akadémián már „öles” méretűvé növekedve, a méneskarhoz jelentkezett. Kez-detét vette egy lovastörténelmet formáló magyar életpálya elmélettel, gyakorlattal, alkotással, mecenatúrával, gerinccel, példaértékkel - s megszakítva két világháborúval.
A Magyar Televízió Sportmúzeum adása 1983-ban felcsillantja első, egyéni európabajnoki bronzérmesünk, csapat aranyérmesünk Papp József alakját. Ízes magyar nyelven mesél, és pa-rázsló melegséggel emlékezik a kezdetekre: „Kisgyerek koromban megihletett egy látvány, amikor édesapám földje végén láttam egy „fehér” négyesfogatot száguldani… Addig szaladtam utána, amíg látókörömből ki nem szaladt. Visszaballagva elhatároztam, hogy én is fogok négy lovat hajtani!” Pettkó-Szandtner Tibor méneskari őrnagy, a pusztaszentkirályi állami csikótelep parancsnoka „izzította” éppen arab négyesfogatát, a Dömsöd-Kiskúnlacháza-i határdűlőt jelző fasorban, 1930-ban. Talán éppen azt az arab kancanégyest „idomította”, melyet a magyar kormány ajándékaként ő adott át Umberto olasz trónörökösnek, a római esküvői szertartás keretében. Ezekben a hónapokban itt, Pusztaszentkirályon íródott a magyar hajtó-biblia, „A magyar kocsizás”, Pettkó-Szandtner Tibor – azóta is – világhíres műve. Bábolna – és újra Bábolna. Miután a „trianoni” okmányon száradni kezdett a döntnökök kézjegytintája, 1920. szeptember 1-én, a nyitrai méntelepről menekülve, a Magyar Királyi Ménesbirtok állományába, Bábolnára helyezték Pettkó-Szandtner Tibort. Kevesen tudják, hogy itt, a katolikus bázison, a protestáns templom építésének gondolata, terve és megvalósítása is az ő ne-véhez fűződik. A megkezdett mun-kát folytatásra hátrahagyva – miután 1926-ban újabb paranccsal az új pusztaszentkirályi méncsikótelep alapítására és vezetésére vezényelték – és hat év után bábolnai ménesparancsnokként visszatérve tapasztalta, hogy a templom-gondolat elhalt. A világszínvonalú „ménes-parancsnoklat” fő sodorvonala mellett, ezen a területen is újrakezdett, s adományokból felépült a templom.
Böröcz Ferenctől idézek: „Saját jövedelméből orgona-harmóniumot ajándékozott a templomnak, sőt a templom harangjának megöntetését is magára vállalta. III. Viktor Emanuel olasz király 1937. május 20-i látogatása alkalmával, a bábolnai állami ménes fogatai szerencsés szereplésének emlékére ezüstkelyhet adományozott a templomnak.” Vitéz Pettkó-Szandtner Tibor – egykori bábolnai protestáns katonai egyházgondnok – emlékére a közeljövőben – a hívek - márványtáblát helyeznek el a templomban. Pettkó-Szandtner Tiborról, az emberről, szóló emlékek, tűnő legendák terjengenek, s írásaiból személyiség jegyek is tükröződnek, de az elmúlt évtizedek hallgatásai homályosítják a hitelesíthető valóságot. A Bábolna „önálló ménes” 200 éves jubileumán avatott „Bábonai kocsisok” em-léktáblája kapcsán, a Magyar Fogathajtás Emlékbizottsága kutatott alapdokumentumok után. Így találtunk az egykori munkatárs, beosztott tiszt, Kenessey Miklós írásban rögzített személyes visszaemlékezéseire. Ebből idézek: „Szandtner tábornok úr vidám, tréfás ember volt. Élvezet volt vele együtt lenni. A társaság kedvence és középpontja volt. A hölgyek körülrajongták a mindig jókedvű urat. Ő is nagy híve volt a szép asszonyoknak, lányoknak! Nagyszerű táncos is volt. Soha egy pohárnál többet nem ivott, de szilajabbul, szebben csárdást táncolni, mint ő, soha senkit nem láttam. Híresen elegáns volt, tetőtől talpig. Ragyogó megjelenés volt, a huszártiszt tökéletes típusa. A cigányok rajongtak érte, senki nála szebben mulatni nem tudott! Gyönyörű bariton hangját a prímások élvezettel kísérték. De ebben is, mint mindenben, mértékletes volt. Tudta mikor kell abbahagyni. Ebben is tanítómesterünk volt. Felesége, az angyali jóságú Gréti asszony büszkeséggel nézte férjét. Végtelen szeretet volt kettejük között. Mint katona, szolgálatban kemény, mindent meglátó és a szabálytalanságot azonnal kifogásoló, pontos elöljáró volt. Szolgálaton kívül, mindenben segítő, szerető bajtárs.” A tettvággyal alkotó ember. Időtálló gondolatsor megvalósult tárháza, a mai látogatót is lenyűgöző emberléptékű, szakmahelyes, nemzeti érzelmeket villanyozó élménysor Bábolnán, melyet Pettkó-Szandtner Tibor tíz éves parancsnoksága alatt teremtett. Ízelítőül idézek dr. Hecker Walter írásából: „1932-ben Pettkó-Szandtner Tibort nevezik ki a ménes parancsnokának. Rendkívüli ambícióval, nagy lendülettel lát munkához. A leromlott épületeket felújítja, festenek, tataroznak, csinosítanak Bábolnán. Megépíti a modori várkapu mintájára a hősi kaput, és emléktáblát állít az I. világháborúban elesett katonáknak. A nyitott lovardát a belső udvarról kitelepítik, az udvart parkosítják. Megrendeli a kor kiemelkedő állatszobrászánál, ifj. Vastagh Györgynél a győri csatából lovasa nélkül hazavágtató ló, a híres „Bábolnai fehér ló” szobrát. Egy nyugdíjas katonazenész segítségével életre hívja, megalapítja a bábolnai lovas-zenekart, amely fogalommá válik… A bábolnai legényekből kiváló hajtókat nevel. A bábolnai fogatok megjelennek a hazai és nemzetközi fogatversenyeken. Európa leghíresebb, legrangosabb lovaspályáján, Aachenben a legnépszerűbb, a leglátványosabb, a legnagyobb rajongással, szeretettel körülvett jelenség a bábolnai ötösfogat és hajtója Pettkó-Szandtner Tibor.” Bergstetten, 1944-45. Mennyi hiedelem, mennyi hátborzongató résztörténet kering a lovas-történelmünk iránt érdeklődők között. A kényszerű ménes-menekítések egyik legfőbb, megbízott szervezője Pettkó-Szandtner Tibor méneskari tábornok volt, aki e feladatteljesítéssel egyidejűleg – egyelőre? – véglegesen távozott szeretett hazája földjéről.
Az eseménysort – a magyar ménesek menekítésének történetét is feldolgozó – dr. Bódai József írásából idézem fel: „Novemberben Bábolnán a ménes rangidős tisztje, Pettkó-Szandtner Tibor méneskari tábornok, és Batta Pál földművelésügyi államtitkár között folytak a megbeszélések. Az egyik résztvevő, Horn Artúr akadémikus visszaemlékezése szerint, Kisbér és Bábolna vonatkozásában a döntés: egyharmad maradjon a helyén, egyharmad hátráljon a nyugati határig, egyharmadát menekítsék ki Németországba. A jól szervezett vasúti szállítmányok a légiriadók, légitámadások, kényszerű kerülők ellenére is nagyjából rendezetten, a terveknek megfelelően, viszonylag gyorsan és főleg veszteség nélkül érkeztek a Donauwörth-i vasútállomásra, Bajorországba. A bajorországi elhelyezés – a háborús körülmények között is – szinte ideálisnak volt mondható. Mint rangidős tiszt, Pettkó-Szandtner Tibor tábornok látta el a parancsnoki feladatokat. 1945. április 24-én az amerikai hadsereg 7. hadosztálya foglalta el a területet. Patton és Pactch tábornokok Pettkó-Szandtner kalauzolásával járták körbe a ménest. Patton tábornok akkor ígéretet tett arra, hogy a gyönyörű állomány a fegyverszünet és a békekötés után vissza fog kerülni Magyarországra. Sajnos, az ígéretet nem volt, aki beváltsa. 1945. június 15-én a 3. hadsereg vette át a körzet felügyeletét, így a ménesekét is. Ez időben érkezett meg J.P.Owens őrnagy, az európai hadszíntér lóügyi tisztje. Owens már a kezdetektől nehezen tűrte Pettkó-Szandtner tevékenységét a ménes ügyeinek intézésénél. Rövid idő múlva ki is tiltotta a ménes területéről. Az USA-ba elszállítandó lovak kiválasztása után Owens felkereste Pettkó-Szandtnert a lakásán és a lovak pedigréjét követelte. Pettkó-Szandtner, akinek sejtése volt a lovak uticéljáról, azt válaszolta, hogy a származási okmányokat a szállítmánnyal együtt személyesen fogja hazavinni. Ebben az elhatározásában a végletekig kitartott, s a vita hevében Owens nekirontott és meg akarta ütni. A kritikus pillanatban Pettkó-Szandtnerné közéjük állt és arcul csapta Owenst, aki a nőtől kapott pofon hatására, szégyenében elállt a követeléstől.”
Végül is, a „fogoly” magyar tábornok kiiktatásával – a győztesek igazságaként – 1945. október 7-én, a magyar ménesek kiszínelt 105 elit lova, Brémában behajózva, elindult Amerikába. Egy másik részét helyben értékesítették, és csak töredékük került haza – Pettkó-Szandtner Tibor nélkül!
„Újbábolna”- apró sikeroázis a keserű pohár mellett. A Svédországban élő „hontalan” tábornokot 1949-ben felkérték, hogy az egyiptomi Farouk király arab ménesét teljhatalommal hozza rendbe és irányítsa. Vállalta. Hagyták dolgozni és szakértelemmel telített szisztematikus munkáját, néhány év elteltével, újabb világsiker koronázta. A sivatagban, új közegben, eltérő életvitel, mentalitás, erkölcsök és vallási szokások között, karizmatikus egyéniségével megteremtette Újbábolnát.
Villantsunk erre egy nosztalgikus szemlélő, Oláh László szubjektív emlékezetével: „Buenos Aires. Kairóba repülök. Kairó még forradalmi lázban ég, bár Farouk királyt már egy esztendeje elkergette Naugib tábornok. Itt él Pettkó-Szandtner tábornok, a világhírű úrkocsis. Farouk király hívta meg őt, hogy ménesének új gazdája legyen. Sofőröm fékez és egyszerre üde, ápolt, zöld élő sövény, fehérre meszelt karámok, fiatal fák sorfala között állunk. Máris előttem áll a tábornok öles alakja. Fején vadászkalap, körgallérján felismerem a piros hajtókát, a magyar tábornokok színét. Kitárul az ajtó, bent a refektóriumnak is beillő teremben fogad a ház úrnője. Keleti szőnyegek, bőrfotelek, az asztalkákon ezüsttárgyak, díjak halmaza. Könyvtár, bibliofil kiadások, szép kötések. Valamennyi lóról, fogatolásról, hajtásról szól. Beszélgetünk. Elfelejtkezem az időről, de álmaimból érces kürtszó ébreszt. - Igen – mosolyog házigazdám – abrakolás. Bevezettem itt is, akárcsak Bábolnán. – Bábolnán? – kérdem én. – Igen, ez Újbábolna – válaszol kissé elrekedt hangon. Kimegyünk az abrakolásra. Az istálló fala „Bábolna-sárga”, az ajtók felett táblák, a rézgombok díszítése mind Bábolnát mintázza. – Bokszokat építettem, bőségesen almozunk, a ló nincs megkötve, úgy mint otthon. Nézd a karámok gerendáit, valódi erdélyi fenyő, import. Nézd ezt a fát, valódi magyar akác. Ezt én magam ültettem ide. Ez az én fám, ha ránézek, azt képzelem, hogy a Nyírség homokján élek Az istállóban százötven arabs kanca és negyven mén abrakol. - Nézd ennek a kedves lónak a fejét, ilyen finom, nemes fejet alig láttam. Ott az anyja, nemes forma az is. Öt éve bíztak meg. Békén hagynak. Így született meg Újbábolna – mondja, és napbarnította arca mintha otthonról álmodna, úgy mosolyog. Kinyílik egy nehéz, csikorgó ajtó és belépünk az úrkocsis kincses kamrájába. A zöld posztós asztalról a fényesre pucolt zablák és kantárok gyűjteménye csillog ránk. A fával borított falak mentén pedig sorban lógnak, mint fekete múmiák, a négyes és ötös fogatok komplett szerszám-hámjai.- Nem járunk mi sehova. Itthon lennék én az erdélyi gerendáim között, azt csinálom én, amit otthon. De én úgy érzem, mintha kissé elakadna a hangja. Egy arab nagy vésővel megy az istálló felé. – A származási réztáblákról kell a királyi koronát levágni, mert az a Farouk király uralmát hirdette itt. Változik a világ újra, és az én időm is lejáróban van – mondja csendesen. Indulunk a kert felé. Az ötéves fák már kedves árnyékot adnak a kert bútorok felett. A szemem egy kis földbuckán akad meg, felette gránitkocka. – Miska kutyám sírja. Idáig kísért minket, hűséggel – mondja a ház ura. Búcsúzom. A lovas arab legények sorban állnak az úton. Katonás tartással néznek a tábornokra, aki eljött ide, hogy megpróbálja a sívó homokon saját, elveszett világát újra megteremteni. Rodostó jár az eszemben, amikor az arab inas kinyitja taxim ajtaját Röviddel látogatásom után hallottam, hogy Pettkó-Szandtner Tibor elhagyta Egyiptomot.”
Pettkó-Szandtner Tibor utolsó évei türelmes csendességben, környezeti megbecsülésbe teltek Lajos bajor királyi herceg birtokán, az egykori sárvári ménes lovainak közelében, egy szerető, türelmes házastárs, Gréta asszony gondoskodása mellett. Nyughelyet 1961. január 20-án, a Starnberger tó partján kapott. (Az újratemetések világában talán megérhetjük, hogy a nagy magyar lótenyésztőnek és fogatkultúránk jövőtformáló alapozójának Bábolna legyen végső pihenőhelye.)
Igen, Bábolna! Ahol bronzszobor áll egy hársfa árnyékában, mellette a ménes-alapító előd Csekonics József, s velük szemben, a nagyakácfa alatt Fadlallah el Hedad Mihály, aki utolsó nyugdíjas éveiben, meghitt barátságot ápolt a Bábolnára helyezett fiatal beosztott tiszttel, Pettkó-Szantner Tiborral.
S egy képaláírás Hollósy Katalin tollából, a Bábolnai kocsisok emlékkiadvány első oldaláról: „Pettkó-Szandtner Tibor bronzszobra a bábolnai ménes díszudvarában. Az 1992. május 30-i szoboravató ünnepség jelentős eseménye volt a hazai- és nemzetközi lovasvilágnak. Az egykori bábolnai ménesparancsnokra emlékezve a helyi lakosok mellett megjelentek az egykori harcostársak, a lótenyésztő ménesek képviselői, a fogathajtó világbajnokok. Dr. Papócsi László vezérigazgató szoboravatóját követően, nemzetközi konferencián értékelték Pettkó-Szandtner Tibor tevékenységét és a bábolnai arab lótenyésztés meghatározó szerepét.”
Befejezésül még két megjegyzés. A fenti emlékezet-morzsák Pettkó-Szandtner Tibor életművének példaértékű lényegét csak érintőlegesen érintik. A magyar lótenyésztésben, a bábolnai arab ló nemzetközi karrierjének, valamint a magyar fogathajtó kultúra világméretű sikersorozatának alapozásában betöltött szerepének dokumentációs és tudományos értékelése szükséges lenne. A részletes feldolgozások esetleg egyetemi diplomadolgozatok, vagy doktori értekezések elmélyült szakmai témái is lehetnének. Így az elmúlt század e különleges tehetségű magyar géniusza példát nyújthat, az újabb generációknak, és életművével fogódzót adhat az elkövetkező század magyar lovassikereihez.
A másik téma – részben személyes emlék – két ezüst ereklye kapcsán adódik. Az özvegy Pettkó-Szandtner Tiborné, férje hagyatékából egy dúsan dekorált, kis ezüst vödröt ajándékozott Bábolnának, az 1960-as évek közepén. Fadlallah el Hedad Mihály nyugalmazott ménesparancsnoktól kapták emlékül. Az ötvösremek külső oldalának domborszobor sora, a bábolnai gémeskút vízéből kortyoló, lova után szökött, arab lovászfiút ábrázolja, s állítólag Fadlallah el Hedad magyar földre lépésének 50. évfordulójára készült. Micsoda szimbólum és érzelmi töltöttség!
Mintegy húsz évvel később, a szilvásváradi fogathajtó világbajnokság szervező bizottságától meghívót és teljes-értékű tiszteletjegyet kapott a Tábornok özvegye, Gréta asszony. A záró-felvonuláson különdíjak átadására került sor. Csapatvezetőként az új világbajnok, Juhász László mellett ültem a bakon. A narrátor közölte, hogy a jelenlévő Pettkó-Szandtner Tiborné, férjének egykor Bécsben elnyert ezüstserlegét felajánlotta és átadja a magyar világbajnoknak. S népes kísérők és heves-megyei népviseletbe öltözött „díjőr-manökenek” karéjában Juhász László fogatához botorkált a bájos, aprótermetű asszony és kézfogásokkal átadta a méretes ezüst serleget. Jövőt reméltető mecenatőr gesztus!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
